Az első időszakban, amikor egy újszülöttel érkezik haza az ember a kórházból, még nagyon sok kérdés van a fejünkben. Ilyenkor nagyon hasznos, ha van segítő szakmai kéz a közelben. Amint Lili megszületett, egy-két napunk volt rá, hogy szóljunk a védőnőnek, mivel ez kötelező ilyenkor. Kezdetben a gyermekorvosunk ugyanott volt, mint ahol a védőnő, így ő értesítette a doktornőt is a baba érkezéséről. Törvényileg elő van írva, hogy a védőnőnek meg kell látogatnia az újszülöttet az első pár napban a hazaérkezéstől számítva, így mivel mi szombaton jöttünk haza a kórházból, hétfőn látogatott el hozzánk. 

Védőnői látogatás első hat hétben

Első alkalommal is már nagyon sok kérdésem volt, és köztük elsőként szerepelt a csomag tartalma. Hogy milyen csomag?! A baba születésekor a gyermekorvos receptre felírja az első időszakban szükséges cseppeket, kenőcsöket. Ezért a receptért általában az apák szoktak elmenni és kiváltani, ez nálunk is így történt, így mire hazaértünk, már itt is volt minden. Bár nem sok mindent tudtunk vele kezdeni.... :) Szóval ahogy megérkezett Anita, a védőnőnk, egyből elmagyaráztattam vele, hogy miket is tartalmaz a szatyor. Mint kiderült, volt benne hintőpor (na, ezt felismertük :) ), popsikenőcs, fürdetőkrém, D-vitamin (amit 3 éves korig minden nap adni kell a gyerkőcnek csepp formájában). A hintőpor egy külön kérdés volt számomra, mivel még a szülésfelkészítőn azt mondták, hogy nemrég az Európai Unió betiltotta a használatát a köldökcsonk ápolására, mivel beleragad, és ez fertőzéseket okozhat. Így mi megbeszéltük a védőnővel, hogy csak alkohollal fogjuk tisztítani Lili köldökét. Gyönyörűen le is esett 1.5 hét után a csonk, és nagyon szép köldöke lett. Persze nem szerette, amikor tisztítottuk, mert hideg volt az alkohol. (Ugye még arra kellett figyelni, hogy amíg nem esik le a csonk, addig víz nem érhette. Ez amúgy annyiban kivitelezhetetlen, hogy ahogy este mostuk le a kiskádban, pici rácsorgott elkerülhetetlenül, de ez még az orvos szerint is rendben volt így) Szóval Anita jött hétfőn, és utána pedig egy hét múlva egy általános beszélgetésre, és válaszolt a kérdéseinkre, majd pedig onnantól havonta érkezett. Szerencsére bármikor fel lehetett hívni, illetve Facebookon is elérhető volt üzenetben, amire készségesen válaszolt. Ez azért is volt fontos, mert az első gyermekorvosunkat sajnos nem lehetett volna semmilyen sürgős esetben hívni.

Gyermekorvos

Amikor még kismama voltam, az utolsó pár hétben merült fel témaként az egyik védőnői látogatásom alkalmával, hogy ki lesz a gyermekorvosunk. Megmondom őszintén nem ismertem egyiküket sem, de azt tudtam, hogy az lenne a legkönnyebb, ha valaki onnan lenne ahol a védőnő is rendel, így az ő tanácsát kértem, hogy a két ottani orvos közül kit válasszunk. Mivel ő a doktornénit javasolta, így rá esett a választás. Az első találkozásunk vele akkor volt, amikor már Lilivel itthon voltunk. Hazajövetelünkre következő héten kedden érkezett, akkor ismerkedtünk meg egymással. Elsőre úgy nézett ki, teljes az összhang, megnézte Lilit, átbeszéltük a köldökcsonk ápolását (bár ő hintőpor párti volt, de erre szokták mondani, hogy nem kell mindig mindent tudnia a gyermekorvosnak sem. Úgy éreztük, hogy mivel a védőnővel ezt egyeztettük, ebben nem állunk le vitázni a doktornővel). A következő látogatásunk egy hónapos státuszvizsgálaton volt. Ekkor már volt egy-két olyan dolog, ami annyira nem volt szimpatikus, de ezen még túl is lendültem. Ilyenekre kell gondolni, hogy elújságoltam neki, hogy Lili nagyon ügyesen megemelte a fejét, sokat van hason, és nagyon élénk kisbaba. Erre az volt a válasz: "Anyuka, nem kell erőltetni". Mintha ezt lehetne. Nem is akartam, és soha nem is akarnám erőltetni semmiben a gyermekemet, nem hogy a mozgásban. Na mindegy, ezen túl is léptem akkor. A következő találkozásunk a két hónapos státusz volt, amikor már oltást is kapott Lili. Na itt szintén volt olyan pillanat, amikor nem voltam túl lelkes. Amúgy is teljesen stresszeltem magamat az oltásokon, mert nagyon féltem attól, nehogy belázasodjon Lili. Már túl akartam lenni rajta, még édesanyám is elkísért, mert nem akartam egyedül lenni KisManóval, nehogy én rosszabbul viseljem ezt a procedúrát :) Szóval ott álltunk, várva az oltást, amikor kiderült, hogy elfelejtettek oltóanyagot rendelni. Persze, mindenkivel megesik adminisztrációs hiba, de mindez úgy volt kezelve, mint a világ legevidensebb dolga, se egy elnézést, semmi... végül egy másik babáét kaptuk meg, és neki rendeltek újra, mivel idézem: " Ő már úgyis lett tolva, akkor még tolhatunk az időponton". De pont egy oltáson??? Na, ekkor már nem felhőtlen mosollyal jöttem ki a rendelőből. Szerencsére Lili jól viselte az oltást. Aznap bágyadtabb volt, aludni nem aludt többet, csak inkább pihenősebbre vette a délutánt, viszont estére már túl is lendültünk a dolgon, és hála az Égnek, a láz is elkerülte. Mondjuk, azt mondják, hogy aki a BCG-t (az első oltást még a kórházban) jól viseli, az a többit is jól fogja. Eddig bejött ;) A következő látogatásunk a három hónapos státusz volt....illetve lett volna...de erről a következő időszak eseményeinél mesélek.

Hat hetes hasi, koponya, csípő utrahang és vizsgálat

Minden baba életének első hat hetében, jobban mondva hat hetes kora körül el kell végeztetni egy csípőszűrést és egy hasi, koponya és csípő ultrahangot. Már jó előre bejelentkeztem a kerületi rendelőbe, hogy biztos legyen időpontunk, mert hallottam, hogy sokszor csak nagyon későre tudnak adni. Meg is lett, pont hat hétre az első időpontunk: a csípőszűrés. Autóval érkeztünk, úgy gondoltam, hogy autós hordozóban be is tudom vinni Lilit, addig abban alszik egyet, hisz időpontra megyünk, babákról van szó, csak nem kell annyit várni. Jól ki is gondoltam, hogy mivel 10:30-ra van időpontunk, pont jók is leszünk, 11:00-re kint is vagyunk, és az autóban, de lehet már épp otthon, meg is tudom etetni. És mindez csak egy álom volt. Ahogy beértünk, az első ledöbbenés az volt, hogy a kisbabáknak és a felnőtteknek egy és ugyanazon helyre kell menni, és mindenkinek egy zsúfolt, szűk, meleg, levegőtlen részben kell várakoznia. Ezen akkor még túllendültem, mivel gondoltam, gyorsan túl leszünk rajta. Majd jött a következő meglepetés, vagyis abszolút érdektelen, válaszolni nem akaró asszisztens. De még ezen is túlléptem, belefér, gondoltam. De a legnagyobb fejbeütés nem ekkor ért. 10:25-kor odaálltam az ajtó mellé, a még szűkebb folyosóra, gondolván, hogy 5 perc múlva be kell mennünk, legyünk startra készen. Őszinte leszek, meg sem fordult a fejemben, hogy mivel majdnem hogy újszülöttekről van szó, váratnának minket. Ekkor egy anyukával elkezdtem beszélgetni, aki másodjára jött vissza (mivel kiderült, hogy 4 hónaposan is vissza kell hozni a babákat....Hurráááá..... :D ), és az ő időpontjuk 10:00-ra szólt. ÁÁÁÁÁ.... tehát fél óra csúszásban vagyunk. És igen...11:10-kor, ráhúzva a csúszásra még 10 percet, be tudtunk menni. Ekkor már természetesen Lili enyhe hangerővel jelezte, hogy nagyon éhes, melege van és kb minden baja, csak úgy mint nekem. Folyt a hátamról a víz, és elegem volt. És hogy miért volt ez az egész herce-hurca?! Összesen kettő perc vizsgálatért, ami teljesen ugyanaz volt, mint amit a doktornő is megcsinál minden hónapban. Na igen...no komment. Ekkor már lehetett gondolni, hogy mennyire féltem az ultrahangtól, ami ugyanitt volt. 

Lefejt tejjel, váltóruhával (mindkettőnk számára) érkeztünk meg az ultrahangra egy héttel később, ahova az én nagymamám kísért el minket, mivel épp fenn volt látogatóban. Persze, Murphy mindenhol jelen van... :) Ahogy beértünk, egy nővérkével találtuk szembe magunkat, akiről kiderült, hogy oda tartozik, így egyből fel is kísért minket, és körülbelül 5 perc alatt végeztünk :)

Hallásvizsgálat

Bár a kórházban csinálnak hallásvizsgálatot, mi Lili 6 hetes korában mindenképp akartunk egyet ismét, ami bár nem kötelező, de lehetőség. Mindenféle felesleges vizsgálatokra nem akartuk soha elvinni, de ennek azért éreztük szükségét, mert azt mondják, 6 hetesen már kellene, hogy figyeljen a gyerkőc Apa és Anya hangjára, és Lili ezt csak részlegesen tette. Ettől eléggé megijedtünk, ezért döntöttünk a vizsgálat mellett. Egy magán rendelőbe vittük, ahol voltak anno a terhességi genetikai ultrahangok, mivel ide kaptunk kedvezményes kupont. A vizsgálat annyiból állt, hogy valami gépből kilógó drótszerű szerkezetet bedugtak a csajszink mindkét fülébe körülbelül 30 mp-re. Ebből megállapították, hogy a hallása tökéletes. Ekkor a doktornőt és a védőnőt kérdeztük, hogy miért nem figyel minden hangra, ami tőlünk érkezik. Mint kiderült, ez csak lustaság, és mivel van, hogy odafigyel, többségében, így nincsen gond. Szerencsére, utána el is kezdett rendesen figyelni ránk. (Oh..bárcsak ez tiniként is így maradna :D )

Alvás...nem sok anyukával találkoztam eddig, akinél ez a témakör nem adott volna fel leckét. A kislányommal meg is ígértettem, hogy amikor tud beszélni, elmondja majd, miért is ilyen változó dolog ez :D ;)

Lili a születése után egyből nagyon jól aludt, a kórházban szinte folyamatosan aludt (ami persze természetes, hiszen a pár napos csecsemők még leginkább ezt a tevékenységet végzik :) ). Éjjel csak enni kelt fel, és egyből utána vissza is aludt. Amikor hazajöttünk, folytatódott ez a tendencia, nagyon ügyesen aludt a csajszi nappal is, és éjjel is. A második éjszaka viszont már kicsit mozgalmasabban telt. Lili úgy döntött, hogy szórakoztat engem, és bár nem volt semmilyen sírás, de nézelődött folyamatosan az ágyába. Többször megpróbáltam megszopiztatni, hátha elalszik rá, de semmi. Volt olyan éjszaka, hogy 5 óra hosszat nézelődött csendben az ágyában, én pedig már félig belógva feküdtem a kiságyba, félig bealudva :) Mikor a védőnő megérkezett ebben az öt napban hozzánk, elég sokszor el kellett ismételnie a mondandóját, mert nem nagyon sikerült felfognom, olyan fáradt voltam :D Majd az ötödik napon felhívott egy kolléganőm, aki szintén kismama otthon, és az ő tanácsára hasra fektettem alvásnál a babánkat, mert azt mondta, hogy náluk az vált be és úgy szeretett aludni a kislánya. Hát, mint kiderült, az én kislányom is :) Szóval onnantól kezdve az egyik legszerencsésebb embernek mondhattam magamat, ugyanis a kislányom végigaludta az éjszakákat. Csak enni kelt fel, és már aludt is tovább, és az is maximum kétszer volt egy éjjel ebben az időszakban. Az ismerősök el sem hitték, hogy hogy lehetek kipihentebb, mint szülés előtt :)

De, a nappali alvások már nem voltak ilyen egyértelműek. (Bár hozzáteszem, hogy így is nagyon szerencsések voltunk mindig is, mert mindig azt mondtuk, hogy inkább az éjjeleket aludja át :) ) Mondjuk azt elmondhatná egyszer egy gyermek, hogy vajon hogy alakul ki a kiságyérzékenység :D Persze, mielőtt megérkezett volna Lili, én is azok közé a jövendőbeli szülők közé tartoztam, aki kijelentette, hogy én bizony nem fogok ringatni, és az én gyermekem az első perctől a kiságyban alszik el :) Na igen, az elvek és a hétköznapok....nem mindig passzolnak össze ;) Mondjuk szerintem ezt valahol mi szülők rontjuk el. Ugyanis amikor hazajöttünk a kórházból semmi gond nem volt a kisággyal, sőt...ahogy mondtam, még el is nézelődött benne. Majd a nappali alvásoknál ez valahogy megváltozott. Amikor Lili aludni szeretett volna, az csak úgy valósulhatott meg, hogy a fitlabdán ugráltam ülve, ő pedig a vállamon feküdt. Apukájánál pedig annyi különbséggel, hogy ő sétált. Mivel hasfájós volt a kislányunk, és ugye ebben a pózban tudtuk mindig kicsikarni a kicsikarnivalót, így valahogy ez megmaradt az alvásra is. Így bármilyen zaj lehetett körülötte, bármi történhetett, aludt békésen. De amikor le akartuk tenni egyből...jött a sírás. Szóval meg kellett várni a 20 perc mély álmot és utána tehettük be a kiságyba. 

Az első perctől el volt döntve, hogy a saját ágyában alszik majd. Mindketten a férjemmel úgy véljük ez így helyes a fejlődés szempontjából is, illetve féltünk volna attól, hogy nehogy ráfeküdjünk, így ezt nem is mertük volna bevállalni. Az első két hétben egy szobában aludtunk Lilivel. Bár én szerettem volna tovább maradni így, de a férjem meggyőzött (és teljesen igaza volt, mint bebizonyosodott), hogy menjünk vissza a saját szobánkba, mivel a KisManó minden rezdülésünkre megmozdul. Szóval két hét után az első éjszaka külön, nem telt számomra nyugodt alvással, mert folyamatosan azon aggódtam, hogy szuszog-e rendesen, biztos minden rendben van-e nála. Bár van légzésfigyelőnk, bébiőrünk, de ha ésszerű lett volna, ott ülök egész éjjel az ágya mellett és figyelem ahogy szuszog :) Majd ahogy teltek az éjszakák egyre nyugodtabb lettem, és sikerült megtanulnom nyugodtan aludni. Bár ehhez hozzájárult a fáradtság is, ami a nappali harcok miatt volt az alvás terén ;)

Szóval kis kitérő után visszakanyarodok a nappali alvásokhoz. Liliről tudni kell, hogy szerencsére imád nézelődni, imádja a világot, a mai napig örökmözgó, barátkozó személy. Mostani életszakaszában is jól ki kell fárasztani, hogy ő döntsön úgy, hogy aludni szeretne nappal, nemhogy az elején, mikor épp csak kezd ráérezni a felfedezés ízére. :) Mivel az elv adott volt, hogy kiságyban kell aludni, így 1.5 hét után úgy döntöttem, hogy rászoktatom még most az elején a kiságyban való elalvásra is, hogy ne a vállunkon aludjon el. Az adott volt, hogy sírni nem hagyom (bár volt rá precedens, mikor már semmi sem segített, még a ringatás sem, egyszerűen már 7 órája nem aludt, majd leesett a feje, de tiltakozott mindennemű alvás ellen. Na akkor végső elkeseredésemben beraktam az ágyába és ő bent sírt, én meg kint.), nem is bírtam volna azt, hogy úgy szoktassam rá az alvásra, hogy sírjon, így amikor sírt, akkor bementem és próbáltam megnyugtatni. Gyorsan rá kellett jönnöm, hogy nem egyszerű fába vágtam a fejszémet, mivel a kislányom egy nagyon kitartó személyiség, és ha ő nem akar aludni, akkor bizony nem is fog :) Ekkor kezdtem el olvasni az internetet, és mindenféle praktikát összegyűjteni, ami segíti az elalvást. Csak egy-két példa a rengetegből: zöld szín a kiságyban, zenélő forgó, Suttogó módszer, mese olvasás, éneklés, plüssök kivétele, plüssök betétele, ágyszűkítés, zene, fehér zaj, hátsimi, fenékpaskolás, sötét, világos, félsötét, hideg, meleg, csend, zaj, kiságy áttétel egyik helyről a másikra (nincs olyan szeglete a szobájának, ahol nem járt a kiságy :) ), órakattogás, és még sorolhatnám. De semmi sem segített. Mivel minden szakirodalomban, ahol pszichológusok nyilatkoztak, azt olvastam, hogy az önálló elalvás képességének elsajátítása nagyon fontos a fejlődés szempontjából, így nem akartam feladni. De az első pár hétben nemcsak az önálló elalvást kellett megtanítani Lilinek, hanem egyáltalán rá kellett venni, hogy aludjon nappal a vállunkon kívül máshol is. Volt olyan, hogy annyira nem akart aludni, hogy az egész lakás alvóhelyekből állt, hátha találunk valamit, ahol szeret aludni a vállunkon és a babakocsin kívül. Szóval kipróbáltam a mi ágyunkat, utazóágyat, kanapét, játszószőnyeget, mózest, hintát, stb, de semmi nem segített, így nagyon nagyon sokat sétáltunk az első időszakban és rengeteget tornáztam fitlabdán. :)

Egyik sétánk során elkezdtem azon gondolkozni, hogy vajon miért alszanak el a babák pikk-pakk a babakocsiban, autóban, vállunkon és bármely más sík felületen miért nem. És ekkor eszembe jutott még egy módszer: a kiságyban való ringatás. A következő alvásnál éreztem magamban az erőt és az elszántságot, éreztem megfejtettem annak a bizonyos csomónak a rejtélyét :) . Erőt vettem magamon és elkezdtem a szokásos rutint. Elmondtam Lilinek, hogy itt az alvás ideje, biztonságban van, nagyon szeretem, vigyázok rá, megvárom amíg elalszik és beteszem az ágyikójába, hogy nyugodtan tudjon aludni. Majd betettem hasra és elkezdtem finoman ringatni a kis popsijánál fogva. Pár perc apró sírás kísérte a kísérletemet, és 20 perc múlva elaludt. A következő 1 hétben odáig jutottunk, hogy maximum 10 perc alatt hang nélkül elaludt teljesen egyedül a kiságyában. Hat hét után egyszerűen megfordult a világ: Lili nappal is akart aludni, és mindezt teljesen egyedül, önállóan a kiságyban. 

Nagy volt a boldogság :) De persze akkor még nem tudtam, hogy az első egy évben 5 percenként változhat az alvás ritmusa, és az elalvás, vagy épp altatás menete :) De erről majd a későbbi fejezetekben ;)

Ui: Azt hozzá kell tennem, hogy minden elalvási harc ellenére kettő másodperc alatt le tudott venni a lábamról ;)

Már a kórházban is nagyon jó volt Lili emésztése, minden tökéletesen alakult, pont minden úgy nézett ki, mint ahogy a "Nagykönyvben" meg volt írva. Hazajövetelünk után ez pontosan így folytatódott, a pelus mindig annyira volt tele amennyire kellett, és még több nehéz csomagú pelus is volt, mint az elvárható. Csak hogy egy példával is szemléltessem, hogy mennyire sok szerencse ért minket :D : egyik nap Édesanyámmal pelusoztuk a gyerkőcöt. Látszik, hogy két gyereket is felnevelt, mert nagyon taktikus volt, ugyanis oldalt állt Lilinek. Ekkor odamentem, hogy ne oldalt álljon neki, arrébb akartam kicsit tessékelni. Na, ez volt a rossz döntés, ugyanis ekkor Lili szökőkútszerűen kilövelt (nem, nem pisire gondolok :) ) és én nyaktól a lábujjamig (szó szerint) "nagy dologgal" voltam tele. Anyum annyira nevetett, hogy potyogtak a könnyei. A szoba, a gyerek, én, a szoptatós párna, minden állt a barnaságban. Erre elkezdtem gyors leszedni a szoptatós párnáról először a huzatot, ami úgy ahogy kell, ennek örömére kidurrant :D Így most már nemcsak barna volt a szoba, hanem tele volt barnává változott kis golyókkal is :D Ránéztem a babánkra, aki annyira mosolygott, hogy én is csak nevetni tudtam ezen az egész helyzeten. És természetesen, ekkor kopogtattak, és a szomszéd néni a legjobbkor döntött úgy, hogy megnézné Lilit :D Szóval mindezek után, nagyon örültünk, hogy úgy nézett ki, megússzuk a hírhedt, rettegett hasfájást, ami az anyák egyik rémálma. Sajnos nem így történt...

Tehát az első három hétben nem is volt gond. A gond a harmadik héten kezdődött, amikor ugye meg is telítődött a tejjel Lili a rengeteg szoptatás miatt, így onnantól kezdve, még mielőtt átálltunk volna az időszakos etetésre, elkezdett puffadni, és nem is jött a nagy dolog úgy, ahogy kellett volna. Egyre többet sírt emiatt, és olyan volt a hasa, mint a kő. Innentől kezdődött a majdnem mindennapos harc a székletért, pukikért, és a megkönnyebbülésért. Az első amit a védőnő javaslatára megpróbáltunk, az a Biogaia csepp volt. Napi egyszer 5 cseppet kellett adni kiskanálban, vagy a tejbe belerakva. Mivel Lili egyből elfogadta a kiskanalat, így ezzel sem volt soha gond szerencsére. Használtuk egy ideig, de semmi változás nem történt tőle, így ismét a védőnő tanácsát kértük. A következő lépésként az Espumisan cseppeket kezdtük használni. Minden étkezés előtt kellett adni, és banán íze volt. Nagyon ízlett KisManónak :) Az elején teljesen jó is volt, mivel meghozta a pukikat, és legalább az már nem bántotta a babát. Viszont ahogy ez helyreállt, megváltozott a fájdalom is, és már nem volt elég ez a szer, illetve már nem a szelek okozták a gondot. 

Orvosi javaslatra a Mecsek baby teát kezdtem adni minden ízesítés nélkül. Szerencsére meg is itta, ezzel nem is volt gond, de semmit sem hatott. Cumisüvegből kapta, de ez nem okozott semmilyen problémát a szopizáskor. Megpróbáltuk ezt is kanállal, de így sokkal lassabb volt, és nem volt mindig türelme Lilinek megiszogatni, így váltottunk. Viszont nem éreztem, hogy bármit segítene. Majd én is elkezdtem inni, hátha átmegy az anyatejen keresztül valamennyire a hatóanyag. Be kell valljam, nekem nem volt gondom a mosdólátogatással :) Kihasználtuk a maximális három hetet, amíg lehet adni a babának ezt a teát, de mivel nem értünk el változást, így leálltunk vele. Ezután jött a Gripe Water, ami egy mentolos ízű folyadék. Ez talán néha segített, de ezzel sem váltottuk meg a világot. Kipróbáltuk a kamillateát is, szintén orvosi javaslatra, de az sem használt.

Szépen fokozatosan elkezdtem mindent kivenni a saját étkezésemből is, ami hasfogó hatású lehetett, a végén már alig ettem valamit, de sajnos ez sem használt, egyszerűen nem láttam a kiutat a helyzetből. Rengetegszer keltette a pocakfájás, sokszor sírt miatta. Ilyenkor órákat sétáltunk vele úgy, hogy a vállunkra tettük. Egy pocakfájás egyenlő volt öt kilométer sétával (Férjem lemérte :) ). Homeopátiával is próbálkoztunk, de nem sok sikerrel. Aloe Verás szert is próbáltunk, az segített, viszont szerencsére azt csak egyszer kellett már, mert az pont akkor érkezett meg, mikor elmúlt a hasfájás véglegesen. 

Kétszer még a Heim Pál Kórházat is meg kellett sajnos emiatt látogatnunk. Első alkalommal egyik szombat este látszott Manón, hogy valami nem jó, folyamatosan az Apukája vállára akart menni, és csak ott érezte jól magát. Ugyanis a történethez hozzátartozik, hogy amikor sírt a kisbabánk, akkor ugye felvettük, és folyamatosan felfele akart a vállunk fele kapaszkodni. Ekkor próbálgattuk a különböző tartásokat, és rájöttünk, hogy a vállcsontban van egy pont, amit nagyon szeret, és ha az nyomta a kis hasát, akkor bár nehezen, de ki tudott jönni aminek ki kellett. Szóval a szombat éjjel még nyugodtan telt, viszont vasárnap reggel nagyon korán ébredt Lilcsi, és egyből sírva, megfeszült pocakkal. Hajnalban le is mentünk vele sétálni, hogy hátha a kicsit rázósabb út kihozza amit kell, de sajnos semmi hatása nem volt. (Ezt is bevetettük sokszor, hogy ha nagyon nem akart kijönni, levittük sétálni döcögősebb utakra. Volt hogy segített.) Délutánra már sikító sírás lett a dologból, és együtt sírtunk mi is vele. Semmi sem segített. Mindent bevetettünk, masszíroztuk, de semmi. Vasárnap éjjel nagyon nehéz volt, nagyon sokszor felsírt gyerkőcünk, alig aludtunk valamit. Hétfőn irány az orvos. Ragaszkodtam mindenképp hozzá, hogy írjon egy hasi ultrahang beutalót, mert úgy gondoltam, ez nem normális, hogy két napig sikítva sír a gyerek, és semmi sem segít. Pedig még hőmérőztük is a kis fenekét, masszíroztam a popsiját, hasát, tornáztattuk, stb. Sajnos mivel rossz beutalót kaptunk, így nem csinálták meg a Heim Pálban az ultrahangot, de a belgyógyász doktornő megvizsgálta, és szerencsére mindent rendben talált. Megkérdezte én mit ettem, és kiderült, hogy szombaton ettem túrót, ami sajnos tud ilyet csinálni, és a kisbabáknál ez több napig is eltarthat, mire kiürül a szervezetből. Azt mondta, hogy ha szerdára nem leszünk ezen túl, akkor be kell feküdnünk. Szerencsére hétfő estére minden kijött, és megoldódott ez a szörnyű három napnyi fájdalom. A Heim Pálban nagyon kedvesek voltak, segítőkészek.

A második alkalommal azért kellett bemennünk, mert én elkaptam egy hasmenős vírust, és (ezt én nem is tudtam előtte) ez fordítottan hatott a szoptatás által Lilire: neki székrekedése lett. Már hatodik napja kellett minden nap kínok között kinyomni a kinyomnivalót a Manócskából. Szörnyű volt... Előtte már hívtam az orvosunkat többször, de nem sok támogatás érkezett, mindig csak azt a választ kaptam, hogy várjunk még. (Később váltottunk is, de erről lesz szó egy másik fejezetben) Hat nap után úgy éreztem, nincs mire várni, irány a kórház. Egy doktor úrhoz kerültünk, aki elég fáradtnak tűnt, valószínű a műszak végén lehetett már. Viszont ez nem volt mentség arra, hogy a patikában kiderült, rosszul írta fel a gyógyszer nevét, amit Lili kapott arra, hogy kijöjjön a széklete. Helyesen Laevolac-ot kellett volna felírnia, ehelyett pár betűt felcserélve egy olyan gyógyszert írt ki, amire azt mondta a gyógyszerész, ha beadom a gyereknek és allergiás a tejre, akkor egész nap hányt volna tőle. Na tessék...olyan dühös voltam, hogy arra nincsenek szavak. Még egy felnőttnél is veszélyes egy ilyen, nemhogy a gyereknél. Szerencsénkre a gyógyszerész nagyon rendes volt, és kiadta a helyes szert. Délutánra már könnyedén túl volt Lili ezután két nagy csomagon. És valahogy ennek köszönhetően, vagy lehet enélkül is így lett volna, de 2.5 hónapnyi fájdalom, sírás, tehetetlenség után egyik pillanatról a másikra elmúlt a pocakfájás, és kisütött a nap. Annyira örültünk neki, hogy az első egy hétben sem én, sem a férjem nem mertünk róla beszélni, nehogy elkiabáljuk :) 

A legszörnyűbb érzés az volt ebben az egészben, hogy ott álltunk tehetetlenül, és nem tudtunk segíteni annak az embernek, akit a világon mindennél jobban szeretünk. Nézni kell, ahogy fáj neki, és semmit sem tehet az ember. Hatalmas boldogság volt, mikor ismét nyugodtan teltek az esték, és nem zavart be az alvásába sem végre a pocak. 

 

Szóval túl voltunk az első pár napon, ami még igazából azzal telt, hogy fogadtuk a családot és próbáltuk megismerni egymást. A hazajövetelünket követő héten a férjem még itthon volt, ami nagyon nagy segítség volt, főleg éjszaka, mivel azon a héten még Lili nagyon sokat ébren volt éjjel, és már volt olyan, hogy a kiságyba félig beborulva kómáltam, mivel a kisasszony nézelődni szeretett volna :) De most egyenlőre menjünk is tovább, mert az alvás témakörét az első hat hétre vetítve egy külön fejezetben szeretném kitárgyalni, mivel szükség lesz a sorokra. :) Mivel egy baba mindennapjaiban már az első perctől rengeteg minden történik, így az első hat hét eseményeit szeretném fejezetekre bontani, amik a következők lesznek: szoptatás, hasfájás, alvás, dokik és vizsgálatok, én lelki szempontból, és végül pedig a játékok, illetve egyéb elfoglaltságok egy csecsemővel. 

Akkor vágjunk is bele! Ahogy már korábban említettem, a kórházban azonnal beindult az előtejem és két nap múlva a rendes tejem is. Hazaérkezésünk után szintén rengeteg tejem volt. Minden korban megvan a trend, hogy mi alapján kell, vagy jó etetni, nevelni egy gyermeket, manapság ez az igény szerinti szoptatás, válaszkész nevelés elve. Már a kórházban is erre tanítják meg az anyukákat, ami annyit tesz, hogy amennyit csak lehet tegye az anyuka mellre a gyermekét, és az elején rengeteget szopizzon, nyugodtan aludjon el rajta, illetve egyfajta megnyugtatásként is alkalmazhatjuk, hiszen idővel a csecsemőnél úgyis be fog állni a rendes, 2-3, majd 4 óránkénti evés. Megmondom őszintén, mikor kismama voltam, ezzel az elvvel nem értettem egyet, mivel úgy gondoltam, hogy ezáltal nehezebben tudom majd később önállóságra nevelni a gyerkőcöt, de természetesen úgy voltam vele, hogy ez csak az én véleményem, mindenki úgy csinálja, ahogy azt szeretné, hiszen nem vagyunk egyformák, és az is lehet, hogy én tévedek és tényleg ez a jó elv. (Igen, elvek...gyermek mellett az ember sokszor rájön arra, hogy szép ez a szó, de sokszor el kell dobni, vagy épp át kell alakítani :) ) Szóval így indultam neki a szoptatás kérdéskörének, de a kórházban annyira azt mondogatták, hogy az igény szerinti szoptatásnál is beáll majd a normál időközönkénti evés, viszont most nagyon kell a szopi, mert így lesz tej, hogy úgy voltam vele, elfogadom, akkor így csinálom. A kórházban nagyon könnyen el is fogadtam, hogy ez így nagyon jó, mivel Lili magától csak 2-3 óránként evett, pont tökéletes mennyiségeket szopizott és tejem is volt. A technikámat persze erősítenem kellett, mert csak az utolsó kórházi napon sikerült először ülve szoptatnom, előtte csak fekve ment. Itthon szerencsére ment már mindenhogy, és általában nappal ülve, szoptatós párnán, éjjel pedig fekve szoptattam.

Viszont egyetlen egy dolgot rontottam én el szerintem ebben a rendszerben: minden felsírásra szoptattam. Szerintem az a baj, hogy nagyon hangsúlyozva van az igény szerinti szoptatás, de nincs keretek közé szorítva, értem ezalatt azt, hogy szerintem vegyíteni kéne az időszakos és az igény szerinti szoptatás elvét, és valahol középúton kellene keresni a megoldást. Ugyanis senki nem mondta el, hogy ez a rendszer nem azt jelenti, hogy amint megszólal a kislányom, azonnal megetetem, hanem csak ha éhes. Márpedig sokszor ahelyett, hogy először megnéztem volna, hogy nem-e más gond van, mint például pelus, fázik, stb, egyből szoptattam. Hozzá kell tennem, tényleg volt tejem bőven, annyira, hogy a fagyasztó tele volt, és az utcára sem mehettem ki úgy, hogy ne legyen nálam csere melltartóbetét. Viszont volt egy nagyon nagy hátránya is: ahogy teltek a napok, Lili egyre többször akart enni, egyre nagyobb mennyiségeket. Három hét után eljutottunk oda, hogy nagyon gyorsan nőtt a súlya, folyamatosan fájt a hasa, fel volt keményedve, egyfolytában jött vissza orrán-száján a tej, és én is teljesen ki voltam már borulva azon, hogy olyan vagyok, mint egy tejcsárda, reggel kinyit, este bezár, majd éjjel újra nyit. Egyfolytában a szoptatós székben ültünk, mivel a végén már odáig jutottunk, hogy 40 perces szopizás után 30 perc múlva újra evett volna a csajszi. Nagyon sokat sírt, nagyon nehezen lehetett megnyugtatni. Majd eljött a nap a harmadik héten, amikor aznap már másodjára jött vissza neki a tej mindenhonnan és orrszi-porszival kellett kiszívni a tejet az orrából. Ekkor zokogva felhívtam a védőnőt, és megmondtam, hogy engem nem érdekel semmilyen elv, senkinek a véleménye, most segítsen átszoktatni Lilit a rendszeres evésre, mert szerintem ez sem lelkileg, sem egészségügyileg nem jó egyikünknek sem. A védőnő nagyon rendes volt, mivel pont egy utcányira volt tőlünk, így azonnal átjött hozzánk, és átbeszéltük az egész kérdéskört. Egyetértett abban, hogy lehet bármilyen trend, de minden baba más, és az ő és az anya szempontjából kell kialakítani az étkezést. Ezért ettől a pillanattól kezdve elindult az időszakos etetés.

Az első lépés az volt, hogy a következő etetésnél bármennyit is eszik KisManó, legalább 1.5-2 órán keresztül ne adjak neki újabb adagot. Majd fokozatosan pár nap alatt kellett növelni 2.5-3 órára az időintervallumot. Az első pár nap nagyon nehéz volt, mivel egy teljesen új rendszerre kellett a babánknak átszoknia, és amit eddig bármilyen mennyiségben megkaphatott, most csak kontrollált körülmények között adhattam. Az elején nagyon sokat volt pont ezért kézben, rengeteget mászkáltunk vele, énekeltünk neki, hogy eltereljük a figyelmét. De körülbelül négy nap után szépen fokozatosan beállt a rendszer, és Lili megtanult annyit enni, amennyi elég volt a következő etetésig. Lehet sokan elítélnek ezért a váltásért, de egyrészről én világ életemben rendszerben gondolkozva éltem, és ez keretet adott az életemnek, sokkal kiszámíthatóbb volt minden. Úgy érzem, ez egy gyermeknek is nagy segítség lehet eligazodni a világban. (Természetesen az ő esetükben rugalmasabban kezelve) Másrészről pedig nagyon fontos, hogy bár megpróbáltam a mai trend szerint szoptatni, de a kislányom egészsége és a kettőnk lelki egyensúlya volt, amit elsődlegesen figyelembe kellett vennem, és ez bizonyult a legjobb döntésnek. Végül pedig be is bizonyosodott, mivel helyreállt a súlygyarapodás a normál keretek között, újra jókedvű, nyugodt, vidám lett a kislányom, a bukások száma minimalizálódott, és bár folyamatosan mérlegelni kellett evések előtt és után, de lelkileg is megnyugodtunk mindketten. Illetve innnentől az éjszakák is alvósabbak lettek. (Bár ebből amúgy a gyermekorvossal is volt vitám, és végül váltottunk is, de erről majd egy későbbi fejezetben mesélek)

 

Amit még megkönnyített az új rendszer, az az, hogy kiszámíthatóbbak lettek az otthonról való elmeneteleinknek a menetei (mivel ekkor még nagyon kicsi volt, így az orvosra kell gondolni, hogy hozzá jártunk leginkább, de sokszor oda is babakocsival mentünk, mivel nem volt messze), tudtam mikor fog enni Lili, könnyebb volt a sírásainak az okát is felkutatnom, mert ha épp evés után voltunk fél órával, akkor sejtettem, hogy nem éhes, hanem más gond van. A védőnő is elmondta, hogy nem minden baba ugyanolyan, valószínű a mi kiscsajszink úgy volt vele, hogy addig eszik, amíg van.

(A kép nem a Liliről készült, de ide illik :) )

Viszont még egy dolgot meg kellett oldanunk. Bár az etetések helyreálltak, viszont fennmaradt az úgynevezett cicifüggőség. Ez azt jelentette, hogy sokszor csak rajta akart lenni Lili a cicin, mintha szopizna, de nem szívta. Amikor le akartam róla szedni, akkor sírás volt. Vagy például szopizások után ráharapott és ott tartotta magát, és sokszor így ültünk több, mint egy órát. Talán ezt nehezebb volt megoldani, mint az etetések rendszerezését. Persze, tudom, hogy egy ilyen pici babának szüksége van az anya ilyesfajta közelségére is, de szerintem az már viszont nem jó, hogy a nap 20 órájában csak úgy szeretne rajta lenni. Így kitaláltam, hogy 1-2 napig mindent fejek és cumisüvegből kapja az anyatejet. Mit ne mondjak, nagyon fárasztó két nap volt, mivel éjjel óránként fejtem, hogy tartsam a tejmennyiséget, illetve hogy az etetést megelőzve fejjek, de megérte. Két nap után visszaadtam a szoptatást Lilinek és szépen helyreállt minden, már nem akart egyfolytában ott feküdni, és még egy nagyon jó dolog jött ezzel: bújos lett, és hagyta azt is, hogy bújjak, mivel előtte nem nagyon szerette, ha "nyúzták" :)

Itt azt gondoltam, hogy teljesen helyreállt a rend, mindketten jól éreztük magunkat a bőrünkben Lilivel, szoptatás megoldva. Majd jött a hat hetes növekedési ugrás, és újabb kihívással szembesültünk a tejet illetően. De erről majd egy későbbi fejezetben mesélek.

Három és fél nap kórházi lét után végre hazaérkeztünk most már mint család. Hihetetlen érzés volt. Délelőtt körülbelül 11-kor kaptuk meg a zárójelentéseket és a csecsemőosztály ajtajában már ott várt minket a férjem a hordozóval és benne egy kis plüss mosómacival :) Úgy meghatódtam, hogy el is sírtam magamat. Na, nem mintha nem sírtam volna az elmúlt 3.5 napban az új élmények, és természetesen a hormonok hatására :) Amúgy a hormonok szörnyen idegesítőek tudnak lenni: vagy kiborul mindenen az ember, vagy azt se tudja min, de kiakad, vagy épp a semmin is képes órákat nevetni. De visszatérve a lényeghez, végre elindultunk haza. Lilin látszódott, hogy minden annyira új neki, hogy szinte csak mereven nézett maga elé az autóban. Utána volt egy kis sírás, szerintem az újdonság varázsa miatt, viszont körülbelül 10 perc után el is aludt. Természetesen hazafele megállítottak minket a rendőrök közúti ellenőrzésből kifolyólag. Soha, de tényleg soha nem szoktak leinteni minket, ez nem is lehetett volna jobbkor :) De a férjemből egyből kibújt az Apa: a rendőr ahogy odalépett hozzánk, jó hangosan szólt, hogy vegye elő az iratokat a férjem. Erre ránézett a rendőrre és mondta neki "Lehetne halkabban, a kislányom alszik, és még csak most hozzuk haza a kórházból?" :D . A rendőr annyira megszeppent, hogy pikk-pakk átnézte az okmányokat, alig tudott bármit is szólni, és már engedett is minket tovább. De én is annyira megszeppentem, hogy csak pislogtam nagyokat és imádkoztam, hogy ne most szállítsa ki a kocsiból :) Szóval körülbelül 5 perc múlva hazaérkeztünk.

Ahogy felértünk a lakásba, a kislányunkat áttettük a hordozóból az ágyba, mivel nagyon mélyen aludt. Kicsit esetlenül vetkőztettük még ki a meleg ruhákból, nehogy közben megébredjen, de szerencsére sikerrel vettük az első közös akadályt. Délután 1-2 körül megérkeztek Édesanyámék, majd őket váltották délután 4 körül Édesapámék és testvéremék. Nagy volt a nyüzsgés, de Lili nagyon jól vette az első látogatásokat, szinte végigaludta, amikor pedig ébren volt, nagyon jól viselte, hogy mindenki megfogta. Na igen, ez a kérdés sok vitát gerjeszt az orvosok, szülők, védőnők körében, hogy mennyi idő után jöhetnek látogatók, mikor foghatják meg, stb. Ahogy látni fogjátok, az eddigi majdnem 8 hónap alatt, mióta megszületett Lili, folyamatosan úgy hozok meg nagyobb, főleg egészségügyi kérdéseket, hogy előtte konzultálok a védőnővel, vagy gyermekorvossal. Nem volt ez másképp ebben a helyzetben sem. Még szülés előtt körbekérdeztem a védőnőt és a szülésznőmet is, hogy ők mit tanácsolnak a látogatókat illetően. Mindketten azt mondták, hogy nyugodtan jöhetnek, csak arra figyeljünk, hogy egy nap mindig csak 1-2 látogató legyen, és inkább mi határozzuk meg, hogy mikor jöjjenek, ahogy nekünk, hármunknak kényelmes és illik a napunkba.

Ennek nagyon örültünk, mert bár van manapság ez az első 6 hetes tiltás, hogy addig senkit sem szabad fogadni, de mi úgy voltunk vele, hogy sem Lilit, sem magunkat, sem a családot nem szeretnénk tiltani attól, hogy lássák egymást, megismerkedjenek, és hát mit ne mondjak, nekem is nagy segítség volt, mikor már a férjem visszatért a munkába, és Édesanyám tudott jönni sokat segíteni, 10 percnyire laknak tőlünk. Édesapám amikor csak Pesten járt be tudott így ugrani, testvéremék heti 1-szer minimum el tudtak jönni, és amikor Anyósoméknak is engedte a 300 km-es táv, ők is tudtak jönni. Igen, nagyon jó volt, hogy körbevettek minket, és így folyamatosan, elosztva mindig volt valaki, aki tudott segíteni, vagy éppen csak elárasztani szeretettel a csöppünket. Másrészről pedig úgy gondoltuk a férjemmel, hogy Lili immunrendszere csak úgy tud erősödni, ha találkozik más behatásokkal. Természetesen ezt úgy kell elképzelni, hogy minden szegletében a lakásnak kézfertőtlenítő volt, és bár senki sem jött betegen, de az első két hétben mindenki szájmaszkot kellett, hogy viseljen. Szerencsére a családunk nagyon rugalmas és együttműködő, így mindenki azt mondta, hogy úgy csinálnak mindent, ahogy mondjuk, akkor jönnek, amikor mondjuk, stb. Szerencsére Lili nagyon jól bírta a találkozókat, sőt, még élvezte is, amikor őt figyelték és neki beszéltek. De ez meg is mutatkozott a későbbiekben is, nagyon nyitott kislány. Szóval nem elhalmozva bár, de jött a család és mindenki imádta az első pillanattól a KisManót. :)

A barátok esetében kértünk két hét türelmi időt, hogy mi is berendezkedhessünk, megismerjük egymást, és megszokjuk mindhárman az új helyzetet. Itt is mindenki nagyon megértő volt, és alkalmazkodtak a kérésünkhöz.

És a második naptól elindult az első 6 hetes időszak, amit első nagy intervallumként említenék, mivel ebben volt sírás, nevetés, káosz, rend, móka és kacagás egyszerre ;)

Este 18:40-kor megszületett. Ő, akire annyira vágytunk, a mi kicsi lányunk, Lilien. 3470 gramm és 54 cm csoda. Késő este levittek a csecsemős osztályra engem is, miután Lilit már korábban elvitték az első rutinvizsgálatokra. Körülbelül 1 órája lehettem már a szobában, amikor behozta egy nővér hozzám, és rögtön meg is mutatta, hogy hogyan pelenkázzam be, hozott pelenkákat, és elmondta, hogy amikor csak lehet szoptassam, hogy minél hamarabb beinduljon az előtej, utána pedig a tej. Egy háromágyas szobába kerültünk, ami több szempontból is nagyon jó volt. Először is a szoba mondhatni teljesen új volt, mert akkor újították fel, még senki nem feküdt benne mióta elkészült, saját mosdóval rendelkezett, és a folyosó végén volt, a legcsendesebb részen. Két hölggyel és babáikkal voltunk együtt, akikről kiderült, hogy ugyanannál a szülésznőnél és orvosnál voltak, mint mi, és körülbelül 1 órán belül hívtuk éjjel a szülésznőt, hogy indul a szülés. Aki a második babáját hozta világra, ő szült meg a leghamarabb, délre kint is volt a gyermeke, aki pedig szintén velem együtt az elsőt, ők délután 3-ra, és mi voltunk az utolsók a sorban. Sokat gondolkoztunk korábban a férjemmel, hogy kérjünk-e egyágyas szobát, de végül bebizonyosodott, hogy nagyon jó volt, hogy voltak még velünk rajtunk kívül.

Az első éjszaka egész nyugodtan telt, a babák rengeteget aludtak. Én nagyon sokat voltam ébren még az adrenalin miatt is, illetve minden rezdülésére felébredtem Lilinek. Bár akkor még a mellettem levő kis kosárkában aludt. Ugyanis a babák a nap 24 órájában velünk voltak, ami nagyon nagyon jó volt. A második naptól már mellettem aludt az ágyban, amiről őszinte leszek, sosem gondoltam, hogy én megteszem. Kimondottan tiltakoztam ellene, mielőtt megszületett a KisManó, de ott, abban a helyzetben ez annyira egyértelműnek tűnt. Amikor éjjel éhes volt, csak odafordultam, és már meg is oldottunk mindent. Éreztem a szuszogását, minden mozdulatát, és habár pont emiatt szinte semmit sem aludtam, annyi energiát adott, hogy egyáltalán nem éreztem magamat fáradtnak.

Az első nap szinte elrepült, és azzal telt, hogy próbálkoztunk a szoptatással. Szerencsére az előtejem azonnal beindult és Lili is evett szépen. A szoptatással inkább nekem voltak nehézségeim, mivel csak úgy ment, ha mellettem feküdt, más pozícióban nem sikerült sehogy. Körülbelül 2 óránként kért Lili enni, aminek nagyon örültem, mivel egyből beállt egy normális menetre (aztán ez persze később teljes káosz lett, de erről majd később). A pelenkázásba egész gyorsan belejöttem, pedig előtte ekkora babát még sosem pelenkáztam, és a csajszikám széklete is teljesen a nagykönyv szerint rendeződött. Minden szobának volt egy saját csecsemős nővére, ami nagyon nagy segítség volt, mivel időnként bejöttek megkérdezni, hogy minden rendben van-e, és hogy szopiznak-e a babák. Olyan 5 óra körül szóltak, hogy mehetünk fürdetni. Ezt a folyamatot úgy kellett elképzelni, hogy minden este ilyenkor először lemérték a babákat pucéran, majd a csecsemős nővérek egy nagy csap alatt fürdették meg és öltöztették át őket. Mi anyukák pedig nézhettük a folyamatot, és kérdezhettünk. Őszinte leszek, ez nagyon hasznos volt, hogy ezekben a napokban csak megfigyelő voltam, mert folyamatosan tudtam figyelni minden mozdulatukat és tanulhattam. A babákkal végtelen türelemmel beszéltek, figyeltek rájuk, megsimogatták őket, pedig annyian voltak, hogy futószalagon mentek egymás után. Mégis ott volt a szeretet a nővérek szemében.

A második éjszaka már nehezebb volt. Valahogy sehogy sem ment a szoptatás, Lili sokat sírt emiatt, és én is bepánikoltam. Ekkor tapasztaltam meg igazán először az én szemszögemből is, hogy milyen is egy bababarát kórház. Tömve volt az osztály, nagyjából szabad ágy sem volt, nagyon sok volt a koraszülött, a nővérszoba tele volt olyan csecsemőkkel, akiket folyamatosan figyelni kellett, a nővéreknek volt dolguk rendesen. Ettől függetlenül amikor hajnal 3-kor megjelentem a babámmal, hogy segítséget kérjek az etetésben, a nővérke mosolyogva, teljes nyugalommal ültetett le, mutatta meg, hogy hogyan kell, és figyelte, hogy Lili eleget eszik-e. Majd elmondta, hogy bármikor jöjjek vissza, ha úgy érzem, hogy nem megy. Kellett még a harmadik éjszaka is mennem, és volt, hogy nappal is, és mindig ugyanilyen kedvesen fogadtak, illetve minden nap a nővérke amikor bejött, megkérdezte, hogy sikerül-e már. Hihetetlen nyugalom volt rajtam innentől, mert tudtam, van segítség, tudtam, nem vagyok egyedül.

Ez az érzés a szobatársaim tekintetében is megvolt. Nagyon jó volt folyamatosan beszélgetni, látni, hogy nem vagyok egyedül a kérdéseimmel, és volt kivel megbeszélni ezeket. Tudtunk figyelni egymás babájára, hogy le tudjunk rendesen zuhanyozni, és tudtunk nevetni is egy-egy kétségbeejtőbb pillanatban. Mivel az influenzajárvány miatt látogatási tilalom volt, így nagyon sok erőt tudtunk adni egymásnak. 

A látogatók, még az apák is, csak ablakon keresztül láthatták a gyerkőcöket. A mi látogatóink, mint a család, és barátok általában a nap második felében, munka után érkeztek, így a délutáni időszakok hihetetlen gyorsan elrepültek, mivel folyamatosan toltam ki a kiskosárban a kicsit, hogy megnézhessék. Ezekben az időszakokban mindig nagyon sokan voltak a folyosón, sorban jöttek a látogatók, így rengeteg baba is volt kint. Na, ez szerencsére egy pillanatra sem zavarta Lilit, általában ezeket a "találkozókat" végigaludta :D De ez így volt a szobában is, mivel a másik gyerkőcök sírására sem ébredt meg soha. (És ez a mai napig így van. Szerintem a babáknak a másik baba sírása egy teljesen természetes dolog) Visszatérve a látogatókra. Először teljesen kiakadtam rajta, hogy pont influenzajárvány volt, és hogy nem jöhettek be a látogatók. Utána ott, abban az élethelyzetben rájöttem, hogy ez nem is feltétlenül baj. Annyira egymásra figyeltünk Lilivel, annyi mindent meg kellett tanulnunk, meg kellett ismernünk egymást, annyira intim volt az egész nap, hogy kellett is ez a pár nap csak egymásra. Az nagyon nehéz volt, hogy az apukája sem foghatta abban a pár napban a kezében, de utána bepótolta :)

Minden nap két vizit volt, melyből az egyikben az anyukákat kérdezték ki a saját állapotukról, a másikban pedig a babákat nézték meg. A szülésznőnk minden nap bejött hozzánk, megnézett minket, a babákat, és mindhármunk mellé leült beszélgetni. Elmondhattuk, hogy hogyan érzünk, megkérdezte mitől félünk, mi hogy éltük meg a szülést, és kiönthettük neki a szívünket. Ezért nagyon hálás vagyok neki, nagyon jót tett a lelkemnek, mert később én is rájöttem, ezt ki kell beszélni. De erről majd a továbbiakban beszélek. A doktornő is meglátogatott minket, vele is beszélgethettünk, illetve a saját nőgyógyászunk is bejött hozzánk, aki elmondta, hogy mennyire sajnálja, hogy lemaradt pont három kismamájának a szüléséről. De mindenkiről begyűjtött minden információt, és a 6 hetes kontrollon át is beszéltük a történteket. Nagyon hálás vagyok az orvosaimnak, mert hihetetlen törődést tanúsítottak, és ők nemcsak fantasztikus orvosok, hanem igazi emberek is.

Az utolsó előtti délután nagyon izgalmas volt, mert be kellett mennünk ismét a gyerekorvoshoz az osztályon, aki eldöntötte, hogy kiket enged haza másnap, és kiket nem. Mivel Lili picit sárgult, így nagyon izgultam, de szerencsére hazaengedett minket időben. Még aznap meg kellett néznünk egy szoptatásról szóló kisfilmet útravalónak, és megadták az elérhetőségüket, ahol kereshettük volna őket, amennyiben bárkinek kérdése lett volna. Ez is nagyon szimpatikus hozzáállás volt.

Az utolsó nap reggelén be kellett vinnem a babámat, hogy megkapja a kötelező BCG oltást és vegyenek a sarkából vért, hogy 5 féle genetikai betegségre szűrjenek. Szerencsére minden eredmény tökéletes volt.

Körülbelül 11 fele megkaptuk a zárójelentést, és addigra már Apa is ott várt minket, hogy elinduljunk haza a közös életünk útján :)

 

Eddigi életem folyamán nagyon sokszor voltam már kórházban, és tényleg minden nap minden perce azzal telt, hogy menjek már haza.Természetes, hisz az ember nem igazán szeret kórházban lenni. DE! Külön szeretném megjegyezni, hogy nagyon hálás vagyok egyrészt a szülésznőmnek, az akkori ügyeletes doktornőnek, a nőgyógyászomnak, másrészt a Szent István Kórház összes dolgozójának és csecsemős nővéreinek azért, amilyen szeretettel bántak a kislányommal és velem is.

2015.02.23. este 23:45. Mint egy átlagos estén, lefeküdtünk aludni. De egy valami nem olyan volt, mint a többi napon. Lili hirtelen nagyon erőteljes mozgással elindult lefele, mintha helyezkedett volna. Éreztem, valami készülődik, talán egy pár nap, és végre megérkezik. Akkor még nem is sejtettem, hogy hamarabb dönt úgy, hogy meglátja a napvilágot. Fél órával később hirtelen kipattantam az ágyból, mert éreztem folyik valami, és rohantam ki a mosdóba. Akkor már láttam, elfolyt a magzatvíz. Férjem rohant utánam, gyorsan kértem a telefont és hívtam a szülésznőt. Elmondtam neki, hogy megállíthatatlanul folyik a víz, nem fáj semmi, de véres. Mondta, hogy gyorsan menjünk be a kórházba, indul a szülés, ő is bent lesz kb 40 perc múlva. Mondtam a férjemnek, hogy hozzon egy másik fehérneműt, bár felesleges volt, 2 perc múlva újra mindenem vizes lett. Ő zavarában megkérdezte: "Ihatok egy kávét mielőtt indulunk?" :D Sejthetitek a válaszomat, ami egyértelmű NEM volt. :) A csomagok már az autóban voltak, így azzal szerencsére nem kellett foglalkozni. Beültünk az autóba, alám egy törölköző és elindultunk. Az első pár percben felhívtam a családomat, hogy szóljak, indulunk szülni. A barátoknak írtam egy körüzenetet, mert nekik is megígértem, hogy mindenképp szólok, amint elérkezik a pillanat. Kezem-lábam remegett, és fogalmam sincs, hogy hogyan értünk be a kórházba.

Körülbelül 25 perc alatt bent voltunk, majd irány a szülőszoba. Ott egy hölgy fogadott minket, akinek elmondtam a körülményeket és gyorsan bevittek a vizsgálóba. A világ forgott velem, és a szívem a torkomban dobogott, amikor ijedten beszélték az ügyeletes doktornő és az ügyeletes szülésznő, hogy elég nagy mennyiségű a vérzésem, nem tudják mitől lehet, mert még csak 1 cm-re vagyok tágulva, és bár szokott lenni úgynevezett tágulási vérzés, de ez jóval nagyobb mennyiség. Akkor még teljesen üres volt a szülőszoba részleg, így mindenki velem foglalkozott. Először rátettek a CTG-re, és rögtön meg is nyugtattak, hogy a baba jól van, lehet a méhlepény vált le, ezért a vérzés, de ezt ellenőrizni kell ultrahanggal. Levittek a nőgyógyászatra, ahol megcsinálták az ultrahangot, ami kimutatta, hogy a lepény a helyén van, még van elegendő magzatvíz, és Lili is jól van. De a vérzés okát még mindig nem tudták, így elmondták, hogy elég nagy esélyem van sürgősségi császárra. Remegett mindenem jobban, mint valaha, csak az járt a fejemben, hogy a KisManó jól legyen odabent. Fájásom továbbra sem volt, és úgy döntöttek, várnak még egy kicsit, hogy a vérzés eláll-e, addig befektetnek az egyik szülőszobába, és rám kötik a CTG gépet.

Mindeközben megérkezett az én szülésznőm is, aki viszont elmondta, hogy a nőgyógyászom szabadságon van, így az ügyeletes doktornő lesz az, aki végigkísér vele együtt az úton. A CTG folyamatosan tökéletes eredményt mutatott, de fájásom továbbra sem volt. Ekkor a szülésznőm kétféle homeopátiás bogyót adott nekem, ami be tudja indítani a fájásokat. Nekem csak jóslófájásokat hozott. Az idő telt, és eleinte rohant. Már körülbelül 4 órája voltunk bent, amikor kezdtem én is megnyugodni, mert folyamatosan azt mondták, hogy a baba jól van. Szerencsére ekkor már a vérzés is csökkent, de folyamatosan vizsgáltak. Enni nem ehettem a műtét lehetősége miatt, viszont inni rengeteget kellett. (Bár ekkor még nem is tudtam evésre gondolni) Ekkor az adrenalinszintem már az egekben volt, aludni nem tudtam, pedig mindenki arra biztatott. Körülbelül hajnal negyed 2-től reggel 10-ig vártunk, de semmilyen fájás nem jött. Ez alatt az idő alatt már én is többször tudtam nevetni, és végig sms-ben tudtuk a családnak közvetíteni az eseményeket. Nagyon nagy segítség volt, hogy a férjem végig velem volt, fogta a kezem, és az ő optimizmusával, higgadtságával túllendültünk ezen a majd 9 órán odabent. A végén már a CTG-n lévő hullámokkal szórakoztatott, hogy mikor melyik kiugrás mekkora és egyfajta vicces versenyt csinált belőle :) Egy biztos: Nélküle nem tudtam volna végigcsinálni, legalábbis nem így.

Reggel 3/4 10-kor úgy döntött az orvos és a szülésznő, hogy bár még mindig fent áll a császár lehetősége, feltesznek egy tágító ballont, amivel esélyt adunk annak, hogy normál úton születhessen meg a baba, mivel minden eredményem jót mutatott, viszont tágulni szinte semmit sem tágultam. És innentől indult az igazán "izgalmas" szakasza a szülésemnek. Elindult a fájdalom. Jöttek a fájások folyamatosan, kezdetben 5 percenként. Én azt gondoltam, hogy ennél rosszabb nem lehet, hisz iszonyatosan fájt. És akkor elérkezett a délután 2 óra, amikor is kijelentették, nem lesz császár, természetes úton hozom világra a kislányomat. Kivették a tágítót, és megkaptam az oxitocint, de tágulni továbbra is nagyon lassan tágultam. Innentől viszont olyan fájdalmak következtek, amiről soha nem gondoltam, hogy létezik. Rögtön 2 percesekkel, azt éreztem, nincsen semmi szünet. A mosdóba kimenetel 5 percbe tartott, mert összerogytam folyamatosan a folyosón, egymás után jöttek a fájások, amik körülbelül 1 percesek voltak. Minden pozícióban próbáltam vajúdni, de sehogy sem volt jobb. A férjem végig szorította a kezemet, és biztatott. Innentől már senkinek nem közvetítettünk semmit telefonon, hiszen sokszor azt éreztem, hogy én ezt nem bírom. 

A szülésznőm azt mondta, sötétedésre meglesz a baba. Amikor bejött hozzám, akkor folyamatosan csak azt kérdeztem: "Rita, sötét van már?". A válasz pedig mindig ez volt: "Még nincs annyira sötét". :)

Akkor ott azt hittem, nem bírom ki. Körülbelül délután 4 óra lehetett, amikor kijelentettem, vágjanak ketté, szedjék ki belőlem a kislányomat, én ezt nem vagyok képes végigcsinálni. Erre persze a szülésznőm csak annyit mondott a doktornőnek: "Doktornő, hányszor hallottuk ezt már ma? Háromszor? És mindenki meg tudta csinálni :) ". Ugyanis ekkorra már tömve voltak a szülőszobák, és olyannyira sokan voltak, hogy már a folyosón is vajúdtak. 

Bár azt mondtam szülés előtt, hogy nem fogok fájdalomcsillapítót kérni, de délután 5 órakor elérkezett a pillanat, és azt mondtam, hogy adjanak bármit, ami hat. Mindegy mit, csak hasson, mert szerintem soha nem lesz sötét :)

Ekkor kaptam egy gyógyszeradagot, amivel elősegítették a tágulást, ugyanis az egyszerűen nem akart magától menni. Azt mondták, hogy annyira vastag a méhszáj, hogy nem engedi a tágulást, pedig Lili már jönne. 

És akkor végre meghallottam azokat a bűvös szavakat: "Nyomhatod most". Abban a pillanatban megszállt valamilyen erő, és összeszedtem minden energiámat, és 40 perc alatt kint volt a baba. Azt mondta a szülésznőm, hogy nem tudja mi történt, de olyan őserő szállt meg, hogy az hihetetlen. Pedig előtte már éreztem, hogy semmi erőm nincsen. Felsírást nem hallottam, de tudtam (a korábbi beszélgetés alapján, ami a szülésznővel történt), hogy ettől még nincs gond. Majd hallottam, hogy a szülésznő neki beszél, és akkor megnyugodtam.

2015.02.24. 18:40 Megtörtént életem legnagyobb csodája, megszületett Ő, a kislányom, Lilien. <3

Egyszerre minden fájdalom elmúlt. Megkérdezték a férjemet, hogy elvágja-e a köldökzsinórt. Remegett mindene, de elvágta, és azt mondta, hogy hihetetlen élmény volt. Rátették a hasamra a gyermekemet, és fel sem fogtam mi történt. Ott volt Ő, akit 9 hónapig vártam, akit minden nap elképzeltem. Újjászülettem. Hirtelen eltűnt a fejemből a majd 19 órányi izgalom, fájdalom és aggódás, és a legnagyobb boldogság szállt meg. Egy család lettünk. Minden olyan természetes lett, ahogy fogtam, ahogy ott volt velünk, és érdekes módon utána már el sem tudtam képzelni, hogy bent is volt. Anya lettem! A legnagyobb csoda ami valaha történhetett velem, és köszönöm a sorsnak, hogy megajándékozott ezzel. (És remélem fog még tesó esetében is ;). )

Pár perc után Apukája is megfogta őt, és odasúgta nekem: "Köszönöm, hogy megszülted nekem őt". Újra beleszerettem. Néztem őket, és tudtam, a világ legboldogabb embere vagyok. 

Három órát hagytak minket hármasban, ami egy percnek tűnt. Mivel ekkor már a család nagy része a folyosón várt, és mindenki teljes aggódással figyelte a felsírásokat, megengedték, hogy a férjem kivigye megmutatni Lilit. Teljes csodálat és boldogság töltötte el a folyosót is, és az örömkönnyek záporoztak. :) Én csak annyit üzentem a családnak, hogy szeretnék enni egy szendvicset és egy tábla csokit :D És az este közepén elrohantak a benzinkútra és hoztak nekem :) Pár perc múlva visszahozta a férjem Lilit. Mivel már meg volt mosdatva, felöltöztethettük az első saját kis ruhájába. Hirtelen azt sem tudtuk, hogyan kezdjünk hozzá, még igazából fel sem fogtuk, hogy mi történt. De elindult a szülői életünk :) 

Lilit levitték ezek után a csecsemőosztályra, hogy a doktornéni megvizsgálja, és mondták, hogy be fogják hozni a szobába hozzám. Ezután engem levittek a csecsemős osztályra szintén egy tolószékben. Ekkor pár percre találkozhattam a családommal, ami nagyon jó volt :) Sajnos ekkor influenzajárvány miatt le volt zárva a csecsemős osztály, így a férjem is csak az ajtóig kísérhetett. Ott elköszöntünk egymástól, beadta a csomagokat, engem pedig bevittek a szobába. 

Hamarosan azt is elmesélem, hogy hogyan teltek az első napok a kórházban.... :)

2015. január 16-án letettem a lantot a munkahelyemen, és a szülés napjáig itthon voltam. Aki multinacionális cégnél dolgozik, az tudja, hogy mit jelent a pörgés, és az állandó készenlét a napi menetben. Hozzáteszem én ezt nagyon élveztem mindig is, szeretem a munkámat, de be kell vallanom, egy év végi zárás, évnyitás és átadás-átvétel 8 hónaposan nagyon fárasztó, és sokszor már az agyam is inkább a Lili babán járt napközben is, mintsem a folyamatokon. Így amikor eljött a pillanat, hogy eltegyem a munkát egy pár évre, elővettem az itthoni, régen elrakott teendői listámat, és ránézve azt hittem, hogy 1 év is kevés lenne, hogy mindent megcsináljak, mielőtt érkezik a kiscsajszink. Az első két hét úgy elrohant, hogy észre sem vettem. Minden nap csináltam valamit, pakoltam, rendezkedtem, kisruhákat mostam, megnéztem a sorozataimat, és éreztem, enyém a világ, pihenhetek ezerrel. :) 14 nap után viszont eltűntek a teendők. Minden nap megfőztem az ebédet és vacsit, sétáltam, aludtam, de legfőképpen türelmetlen voltam. A családom nagyon rendes volt, amikor ráértek, megpróbáltak lefoglalni, vinni ide-oda, meglátogatni, stb, de az idő olyan volt ismét, mintha tolták volna. Csak arra tudtam gondolni, hogy érkezzen már meg, legyen már itt velünk. Ehhez pedig még hozzájött újra a fizikai jelenlét, vagyis ismét nagyon fáradékony voltam, fájt a hátam, és egyre rosszabbul aludtam. 

Az állandósult hétköznapokat megtörték a 36.héttől kezdődő kezdetben heti, majd 2 napi CTG vizsgálatok, amikor nézték a baba szívhangját. Ezek körülbelül 30 perces vizsgálatok voltak, de olyan sokat adtak az adott naphoz, hogy azt el sem tudom mondani. Feldobták a napomat. Persze, mindig azt vártam, hogy majd azt mondják a nővérkék, vagy a szülésznő, hogy "Huh...mindjárt szülünk, olyan jeleket ad a baba", de mindenkitől csak azt hallottam, hogy Lili nagyon jól elvan odabent, szerintük túlhordom. Mit ne mondjak, jól elkeserítettek ezzel, hisz már annyira vártuk Őt. Amit viszont egyre többször hallottam, az olyan volt, mintha bent lufit pukkangatna. Ennek viszont lesz jelentősége, bár ekkor ezt még a szülésznő sem tudta.

Ami még az orvosoknál arra utalt, hogy egyáltalán nem készülődik, az pedig az volt, hogy a pocakom nagyon fent volt. Azt mondták, hogy mielőtt beindul a szülés, le fog menni nagyon a pocak várhatóan. Az utolsó ultrahang is azt mutatta, nem kell még azokat a csomagokat összerakni. Mivel elővigyázatos ember vagyok, és szeretek mindent rendben tudni, így természetesen a kórházi csomagok már 6. hónaptól össze voltak készítve, és körülbelül a 34. héttől bent voltak a kocsiban, hogy ha indulni kell, bárhol is legyünk, egyből a kórházba vezethessen az utunk. 

2015. február 23-án este a barátainkkal elmentünk este az egyik bevásárlóközpontba találkozni, meginni egy üdítőt és beszélgetni. Valahogy azt éreztem, sehogy nem jó, és kicsit aggódtam is, mert Lilus már 2 napja alig-alig mozgolódott. Bár mélyen belül bíztam benne, hogy ez előjele a szülésnek, mert olvastam, hogy szülés beindulás előtt lecsendesednek a babák. Persze ami még erősítette bennem ezt az érzést, az az volt, hogy amikor anno a nőgyógyászom azt mondta, hogy március 4-re vagyok kiírva, az volt az első mondatom, hogy szerintem meg február 24. Persze, ez csak megérzés volt, de most éreztem, valami készülődik. Este olyan 9-10 körül mehettünk haza, még elpakoltam a lakást (mindig szerettem ha rend van, hogy ha indulni kell, akkor ne hagyjak itthon kupit), lefürödtünk és 3/4 12-kor lefeküdtünk aludni. Rá pár percre Lili hirtelen megmozdult és éreztem, helyezkedik lefele. Mondtam a férjemnek, hogy nagyon megy lefele Lili, szerintem 1-2 nap és szülünk. Gyorsan el is mondtam neki a szokásos mondókámat arról, hogy hogyan szeretném, ha szülnénk: erőteljes jelet adjon, például magzatvíz elfolyás. Korán induljon és délutánra legyen meg, és legyen itthon apa, amikor menni kell. Ha tudtam volna....egyértelműbben fogalmazok :)

Ugyanis akkor még nem tudtam....de fél óra múlva megkezdődött életem legnagyobb kalandja :)

 

Elérkezett várandósságom talán legizgalmasabb időszaka, az utolsó 3 hónap, vagy ugye itt már nem lehetett tudni biztosra, hogy pontosan hány hét van még vissza. Elindult a visszaszámlálás. De az igazi érzelmi változás a 30. héttől következett be nálam. Elkezdtem félni, néha egyenesen rettegni. Nem, nem a szüléstől, hanem attól, hogy Vele, a kis pocaklakóval minden rendben legyen, sírjon fel, amikor megérkezik a nagyvilágba, és legyen teljesen egészséges. Nem tudom, mi lehetett az oka, de azt kezdtem el érezni, hogy kontrollálatlan ez az állapot, mint kismamaság, itt nem tudok vigyázni úgy rá, mintha már itt lenne velünk. Egyszerűen annyira biztos voltam benne, hogy idekint mindent kézben tudok majd tartani, hogy efelől innentől egy percnyi kétségem sem volt már, viszont az újdonsült félelmemből kifolyólag, az utolsó hetek szörnyen lassan teltek. A szülésznővel való találkozások nagy része erről szólt. Egyik alkalommal megemlítettem neki a felsírás témakört, és még milyen jó, hogy ez felmerült... Gyorsan el is mondta, hogy akkor sem kell aggódni, ha nem sír fel, mint ahogy azt az ember elképzeli, csak épp nyekken kettőt, mert a legtöbb baba, aki simán ki tud jönni, és magától jön, ők nem üvöltenek, sírnak, hanem csak vesznek levegőt, nyekkennek kicsit és már minden oké is. Hát, ezt jó, hogy elmondta...de erről majd később. 

Viszont amire a szülésznő szinte a kezdetektől felhívta a figyelmemet a beszélgetések során, az a fájdalomkezelés. Na igen...ez volt az a téma, amiről hallani sem akartam. "Nekem biztos nem fog fájni", "Pikk-pakk túl leszünk rajta", "1-2 óra maximum és kint is lesz Lili", "Nekem sima szülésem lesz", és társai mondatok hangzottak el a számból folyamatosan. Ha valaki megemlítette, hogy ez mennyire fájdalmas folyamat, egyből hátraléptem kettőt, és le is szögeztem, hogy nekem bizony semmilyen fájdalmam sem lesz. A szülésznőm folyamatosan mondogatta, hogy kívánja, hogy így legyen, de azért készüljek fel arra is, hogy fájdalom, hosszú szülés, stb, ha ne adja Ég, így történne. De persze, mint egy makacs kiskamasz, ahogy kiléptem az ajtón, ezt rögtön le is zártam magamban, és rá sem gondoltam. Kellett volna...

Bár a félelem folyamatosan jelen volt a mindennapokban, de az igazi ijedtség egy szerdai estén tört rám. Valóssá vált az, ami bár még előttünk állt, mégis hirtelen olyan közelinek tűnt. A szülés. Nem, még szó sem volt beindulásról, csak lehetőségünk volt megnézni a szülőszobát. Egyrészt a fejemben egy olyan kép élt, hogy rideg, zöld csempés falak között, csak egy paravánnal eltakarva fekszenek a nők és mindenki összesen egy ágyat kap. Szerencsére azért ez a Szent Istvánban egy teljesen más képet ad, ami viszont megnyugtató volt. Belépve az a szülésznő fogadott, aki részben tartotta a szülésfelkészítőt. Elmondta, hogy van egy vajúdó, ami egy külön, foteles szoba, ide csak a párok jöhetnek be. Itt indul normál esetben a kezdeti szakasz, ha nincs esetleg szabad szoba. Megmutatta a műtőt, ha ne adj Isten, császárra kerül a sor. De ami a legfontosabb volt, hogy nagyon szépek voltak a szülőszobák. Tiszták, rendezettek, barátságosak. Mindegyikben volt fitlabda, és egyéb szülést segítő eszközök. Mindegyik szobában barátságos színek voltak, magnó, színes függöny, és volt külön olyan szoba is, ami azoknak az anyukáknak volt fenntartva, akik kádban akartak szülni. Elmondták a bejelentkezés folyamatát, és hogy alapítványi pénzből folyamatosan újítják a kórház szülészeti részeit. Ekkor még jobban megbizonyosodtunk róla, jól döntöttünk, hogy ezt a kórházat választottuk. És ez az érzés csak fokozódott a szülés után is. Szóval némi megnyugvással, és mégis nagyon sok félelemmel távoztunk, hiszen olyan valóságos lett minden. Még akkor nem is sejtettem, mennyire valóságos.

Mindezen élmények után még jobban felerősödött bennem a türelmetlenség, a kezemben akartam tartani, tudni akartam, hogy jól van, és már túl akartam lenni rajta. Amúgy sem vagyok az a fajta ember, aki szereti, ha nem tud kézben tartani valamit, de sokszor már bármit megtettem volna azért, hogy kicsit megtolhassam előre az időt. Egyik este viszont azt hittem, sikerült kicsit meggyorsítanom az időt, pedig ennyire nem akartam volna. Sokáig húztam, hogy vegyek magzatvízfigyelő betétet, mert igazából egyik orvosom sem támogatta, mert nem hittek benne. Mit ne mondjak, nekem sem jött be, sőt, még jól ránk is hozta a frászt. Úgy döntöttem egyik nap, hogy most már 35. hétnél járunk, csak jó lenne figyelni a vizet, mégiscsak megnyugtatóbb lenne. Este épp fürdéshez készülődtem, mikor megláttam, hogy a betét elszíneződött. Gyorsan megnéztem a használati útmutatót, és hívtam is a szülésznőt, mert olyan színt mutatott a betét, mint ami a magzatvíz folyását jelzi. Rohantunk be a kórházba, és ezzel le is teszteltük az odavezető utat. Szerencsére semmi gond nem volt, a betét nem működött jól, semmi nem folyt. Szóval hazamentünk este 11-kor és örültünk neki, hogy Lili jól van odabent, ugyanis ő ebben a nagy stresszben nem zavartatta magát túlzottan, aludt csendesen :)

Már csak 5 hét volt hátra a kiírt dátumig. Most már itthonról vártam, hogy mikor jön el a pillanat. Hogy mik történtek az utolsó 5 hétben? Nemsokára azt is elmondom ;)

 

Soha nem voltam az az igazi "sport-lady", de a kismamaság alatt azt éreztem, szükségem van mozgásra, illetve rengeteg szakkönyvből olvastam, hogy ez jót tesz mind a babának, mind a mamának, és segítheti a szülésnél a tágulást. Így el is döntöttem, hogy keresek kismamatornát és kismamajógát. Meg kell hagyni, ez egy még dolgozó nőnek nem könnyű feladat, mert minden ilyen mozgásforma délelőtt 10-kor, vagy délután 2-kor van. Igazából ezt csak azért nem értem, mert persze, a kismamaság utolsó időszakában ez nagyon hasznos, de azért a legtöbb nő egész 7., vagy 8. hónapig is dolgozik, mint ahogy én is tettem. Szóval nagy nehezen találtam egy helyet, ahol torna este 6-tól volt (ide épp oda tudtam érni), illetve egy másik helyet, ahol pedig jóga este 7-től volt. Így a 19.héten el is kezdtem mozogni. Bár a kismamatornát gyorsan abbahagytam, mert nagyon megterhelő volt számomra, ami szerintem abból adódhatott, hogy előtte évekkel már abbahagytam a rendszeres mozgást, viszont várandósságom egyik legszebb élményét köszönhetem neki: 19.héten, egy hétfői napon, az első órán, Lili a meditáció közben elkezdett rúgni :). Meg kell hagyni, végigsírtam a meditációt :) Onnantól kezdve viszont meg sem állt a leányzónk, és rengeteget mozgolódott, aminek persze nagyon örültünk, és nagyon élveztük. :) Volt olyan, hogy teljesen eltolta a pocakomat az egyik oldalra, sőt olyan is, hogy az Apukája érezte a könyökét :D na, azért az ijesztő volt hirtelen :D

A kismamajógát egész a 8.hónap végéig csináltam, az nagyon tetszett mind nekem, mind a kisManónak. Sokkal nyugodtabb mozgásforma, amiben lassú mozdulatok vannak, és tényleg mindent úgy tud csinálni az ember, ahogy az neki kényelmes. Azért szerettem nagyon, mert mikor egy hosszú munkanap végén odaértünk, mindig átbeszéltük a csoporttal, hogy ki hogy van, kinek hogy telt a napja, ki lehetett adni a fáradt gőzt, és le lehetett tényleg csendesíteni a napot. A jóga közben a babánk mindig nyugodt volt, és mindig a meditáció alatt pörgött fel, így annyira nem tudtam általában elmélyedni a csendben :D Amikor már nem jártam, annak az volt az oka, hogy már elég korán, 23. héttől befordult Lili, általában úgy is volt, és amikor már ténylegesen úgy maradt, akkor nagyon lent volt a feje, így már a mozgás nem esett jól és nehezebb is volt. De nagyon élveztem. 

Amúgy ez igaz volt a mindennapokra is, hogy Lili nyugodt volt, amikor én pörögtem és mozogtam, és amikor leültem az asztalomhoz az irodában, vagy itthon lefeküdtem a kanapéra, akkor bepörgött. A napokban olvastam egy szakirodalmat, amiben azt írták, hogy a babák azért szeretnek kézben lenni és ringatva elaludni, mert a pocakban ehhez szoktak hozzá. Pont egy barátommal beszéltük, hogy a következőnél végigfekszem a 9 hónapot :D Mert persze szerintem az anyák 99,9%-a megfogadja, hogy a kezdetektől kiságyban alszik a gyerkőc, nem ringatja a popsiját ,stb, és persze a 99,8 % ott köt ki, hogy ringatva altat :D Én pont ebbe a csoportba tartozok. Na, de erről majd később. Komplett fejezet lesz az altatásnak...van miről mesélni :D

(Ez a kép nem rólam van, bár erre gondolom rájöttetek :) )

Azt mondják, olyan alvó lesz a gyermek éjszaka, amilyen alvó volt a pocakban. Szerencsére az én kislányom teljesen nyugodt volt éjszakánként a hasamban, és egész addig, amíg nem feküdtem az oldalamra, nem is szólt semmit. Na, amint viszont az oldalamra feküdtem, azonnal megbökött :) szóval bár soha nem tudtam háton aludni, a várandósság alatt ez is egy olyan dolog volt, amit meg kellett tanulni :) Ugye említettem már, hogy amíg nem mozgolódott a csajszi odabent, mindig azon izgultam, hogy mi lehet vele. Na, ez azután is így maradt, miután elkezdett rúgni, mivel onnantól azon aggódtam folyton, hogy eleget rúg-e és ha nem rúg, miért nem rúg. Mivel a második trimesztertől kezdődően egyre többször előfordult, hogy éjjel felébredtem és ki kellett mennem a mosdóba, ezért ilyenkor persze egyből az jutott eszembe, vajon hogy van Lili. És ilyenkor leültem a kanapéra, és elkezdtem mozgatni finoman a pocakom, hogy keljen fel és rúgjon. Amint ez megvolt, mentem vissza aludni. Na ezt a tesónál nem fogom csinálni, mert szerintem ezért van az, hogy egyszer, szinte mindig azonos időben fel kel éjjel Lili idekint is :D na jó, olyankor eszik, szóval tuti nem ezért, de azért vicces az összefüggés :)

Korábban meséltem arról, hogy a dokikat folyton bombáztam különböző kérdésekkel. A második trimesztertől kezdődően egyre több gondolatom volt arról, hogy mi lesz amikor kint lesz a nagyvilágban KisManó, a szülés körüli dolgok is egyre jobban foglalkoztattak, honnan fogom tudni, hogy elindult, és persze elkezdtük belevetni magunkat a kelengyelistába. Akkor először mesélek egy kicsit arról, hogy hol is kaptam a kérdéseimre választ egy adott közegen belül.

A szülésznőm egy társaság egyik alapító tagja, akiknél elég sok foglalkozás van, mint például szülésfelkészítő is, amit egy szülésznő társa tart, illetve szoptatási tanácsadó. Ez egy 4 szombatot igénybe vevő foglalkozás, de nagyon hasznos, és akármennyire is a tesó már második baba lesz, ott is el szeretnék menni egy ilyen felkészítőre, mert annyit változik folyamatosan a szülészetek világa és minden babadolog, hogy érdemes toppon lenni. Másrészről pedig ez a program az Apukákat is közelebb hozza ehhez a témához, és számukra is kicsit közelebbinek tűnik. Az én férjem is nagyon élvezte, és a foglalkozások után hazafele az úton mindig ki is veséztük az aznapi témákat, és így könnyebb volt dönteni mindenben együtt. Szóval az első óra a táplálkozásról szólt. (Amúgy ez tényleg nagyon fontos, hisz ezáltal kap meg mindent a baba is) A második óra a kórházi listáról szólt, ami általában minden kórházban más, így érdemes onnan is tájékozódni, de mivel a szülésznők a mi kórházunkhoz tartoztak, így nekünk ez a lista kézenfekvő volt. Ilyen információkat tartalmaz, minthogy saját ruhában lehet-e a baba bent a kórházban, ha igen, akkor mennyi sapkát kell vinni pl, vagy hogy vigyünk-e be pelust, vagy ott adnak, és hogy miket vigyünk a szülőszobába. Merthogy általában van egy csomag a szülőszobába, amiben a leggyorsabban kellő dolgok vannak, mint az első ruha a babának, anyának tisztasági dolgok, fényképezőgép az első babás képekhez, váltóhálóing anyának, köntös, gátmasszázsolaj, annak aki szeretne ilyet, stb. A másik csomag a nagy bőrönd, ami a kórházi napokra kell. De a listán kívül a második órán már szó volt a szülés beindulásáról is, ami számomra egy nagy rejtély volt. Átbeszéltük, hogy mik azok a jóslófájások, mik a jelek, mi az a burokrepedés, mennyi idő van beérni a kórházba, hogy is működik ott a bejelentkezés, mi vár egy kismamára. Ezek nagyon hasznosak, mert bár még ijesztőbbé tették hirtelen az egész szülést a fejemben, de legalább már volt egy pontos képem az egészről. Aztán az utolsó órán végignéztünk egy szülésvideót, ami még ijesztőbbé tett mindent, de valahogy sokkal jobban éreztem magam utána, mert erőt adott arra, hogy igenis képes leszek rá. Tudom, fura, és én sem erre számítottam, mikor megtudtam, hogy lesz egy ilyen film, de jót tett. A harmadik órán teljes egészében a szoptatásról volt szó, a mai trendekről, mint igény szerinti szoptatás (később mesélek erről is, hogy nálunk ez hogy működött), fejés, baba jelzései, bukás, anyatej fagyasztása, gyerkőc súlygyarapodása stb. Na ez volt az a folyamat, ami egészen addig teljesen elképzelhetetlen volt, amíg meg nem fogtam a kislányomat és meg nem szoptattam először. És bevallom, volt mit begyakorolni....de erről is majd később. Azt el kell mondanom, hogy nagyon nagyon hasznos volt ez a szülésfelkészítő, sok mindenre választ kaptam, de összességében még jobban megijedtem, mert elém tárult az a kép, hogy tényleg mennyi mindenre kell figyelni egy kisbabánál, és a kórház után nem lesz ott velem szakember, aki mondja, hogy jól csinálom-e. Ekkor még nagyon elképzelhetetlennek tűnt, hogy az anyai ösztön tényleg mindenre képes és olyan megoldásokat ad az ember fejébe, amiről nem is tudta, hogy tudja. :) És persze azért a férjem általi, szülői, nagyszülői, baráti, védőnői segítségek, tapasztalatok és bátorítások rengeteget jelentettek. Az utolsó óra a filmen kívül a szülés közbeni fájdalomcsillapításról szólt és az első napokról a kórházban, illetve a hazamenetelről, hány fok legyen a szobában, fürdetés, első vizsgálatok, mire kell figyelni mozgásnál, fogzásnál, stb. Hát ez volt az a rész, ami szintén sok kérdést adott számomra, de itt kaphattam pár jó tanácsot és ez is kézzel foghatóbb lett. A lényeg szerintem: jegyzetelni, jegyzetelni és jegyzetelni kell ezeken az előadásokon, akármilyen szülésfelkészítőre is megy az ember, mert én rengetegszer átolvastam szülésig, sőt még utána is az anyagokat.

Szóval egyre több információval a fejemben nekilendültünk a kelengyelistának és most már komolyan elkezdtük szemügyre venni a férjemmel. Mit ne mondjak, elsőre nagyon ijesztő volt, de nagyon nagy segítséget kaptam két barátnőmtől. Egyikük átküldött egy rövidített listát, akinek kisebb volt még akkor a kisfia, a másikukkal, akiknél pedig már picit nagyobb akkor, átnéztük, hogy náluk miből milyen típus vált be. Ez a két segítség rengeteget jelentett, mert volt támaszkodó, kapaszkodó, ami mentén el tudtunk indulni. < Itt egy kis segítséget szeretnék nyújtani azoknak, akiknek nincs meg ez a kapaszkodójuk. Akit érdekel, szívesen segítek és egy beszélgetés keretén belül el is mondom a tapasztalataimat, végigmenve a listán. Elérhető vagyok az akicsakegyvan1@gmail.com e-mail címen. > Szóval nekilendültünk a listának. Két nagyon nagy tétel volt, és rengeteg kicsi. Az egyik legnagyobb a babakocsi volt, a másik pedig a babaszoba. A babakocsi épp autócserével egybekötve ért minket, így a férjem a gépjárműveket, én pedig a babakocsikat néztem és esténként összedugtuk a fejünket. Végül 2 hónap keresgélés után meglett a babakocsi, ami egy PegPerego BookPlus lett. Az elégedettségről majd a későbbiekben. A bababútorral először úgy voltunk, hogy azzal az asztalossal csináltatjuk, aki a szekrényeinket is csinálta, de sajnos akkor a budgetünk ezt már nem engedte meg, így az egyik nagyáruházban vettük meg és nagy szerencsénkre pont passzol a lakás többi bútorához. A kiságy 3 fokozatban letehető, a pelenkázó pedig egy komóddal egybekötött, és ami nagyon hasznos része, hogy a pelenkázó mellett van egy kis sáv, ahol tárohatom a pelenkázáshoz szükséges eszközöket, így könnyen elérhetőek. 2 hónap alatt annyira belelendültünk a listába, hogy 6. hónapra meglett minden ami a babaszobába kellett. 

Szóval egy izgulási ponttal kevesebbel indultunk neki a harmadik trimeszternek, talán a leglassabban telő és legtöbb izgalommal járó időszaknak, hisz ekkor már egyre közelebb éreztem azt a pillanatot, mikor a kezemben foghatom...