Elérkezett várandósságom talán legizgalmasabb időszaka, az utolsó 3 hónap, vagy ugye itt már nem lehetett tudni biztosra, hogy pontosan hány hét van még vissza. Elindult a visszaszámlálás. De az igazi érzelmi változás a 30. héttől következett be nálam. Elkezdtem félni, néha egyenesen rettegni. Nem, nem a szüléstől, hanem attól, hogy Vele, a kis pocaklakóval minden rendben legyen, sírjon fel, amikor megérkezik a nagyvilágba, és legyen teljesen egészséges. Nem tudom, mi lehetett az oka, de azt kezdtem el érezni, hogy kontrollálatlan ez az állapot, mint kismamaság, itt nem tudok vigyázni úgy rá, mintha már itt lenne velünk. Egyszerűen annyira biztos voltam benne, hogy idekint mindent kézben tudok majd tartani, hogy efelől innentől egy percnyi kétségem sem volt már, viszont az újdonsült félelmemből kifolyólag, az utolsó hetek szörnyen lassan teltek. A szülésznővel való találkozások nagy része erről szólt. Egyik alkalommal megemlítettem neki a felsírás témakört, és még milyen jó, hogy ez felmerült... Gyorsan el is mondta, hogy akkor sem kell aggódni, ha nem sír fel, mint ahogy azt az ember elképzeli, csak épp nyekken kettőt, mert a legtöbb baba, aki simán ki tud jönni, és magától jön, ők nem üvöltenek, sírnak, hanem csak vesznek levegőt, nyekkennek kicsit és már minden oké is. Hát, ezt jó, hogy elmondta...de erről majd később. 

Viszont amire a szülésznő szinte a kezdetektől felhívta a figyelmemet a beszélgetések során, az a fájdalomkezelés. Na igen...ez volt az a téma, amiről hallani sem akartam. "Nekem biztos nem fog fájni", "Pikk-pakk túl leszünk rajta", "1-2 óra maximum és kint is lesz Lili", "Nekem sima szülésem lesz", és társai mondatok hangzottak el a számból folyamatosan. Ha valaki megemlítette, hogy ez mennyire fájdalmas folyamat, egyből hátraléptem kettőt, és le is szögeztem, hogy nekem bizony semmilyen fájdalmam sem lesz. A szülésznőm folyamatosan mondogatta, hogy kívánja, hogy így legyen, de azért készüljek fel arra is, hogy fájdalom, hosszú szülés, stb, ha ne adja Ég, így történne. De persze, mint egy makacs kiskamasz, ahogy kiléptem az ajtón, ezt rögtön le is zártam magamban, és rá sem gondoltam. Kellett volna...

Bár a félelem folyamatosan jelen volt a mindennapokban, de az igazi ijedtség egy szerdai estén tört rám. Valóssá vált az, ami bár még előttünk állt, mégis hirtelen olyan közelinek tűnt. A szülés. Nem, még szó sem volt beindulásról, csak lehetőségünk volt megnézni a szülőszobát. Egyrészt a fejemben egy olyan kép élt, hogy rideg, zöld csempés falak között, csak egy paravánnal eltakarva fekszenek a nők és mindenki összesen egy ágyat kap. Szerencsére azért ez a Szent Istvánban egy teljesen más képet ad, ami viszont megnyugtató volt. Belépve az a szülésznő fogadott, aki részben tartotta a szülésfelkészítőt. Elmondta, hogy van egy vajúdó, ami egy külön, foteles szoba, ide csak a párok jöhetnek be. Itt indul normál esetben a kezdeti szakasz, ha nincs esetleg szabad szoba. Megmutatta a műtőt, ha ne adj Isten, császárra kerül a sor. De ami a legfontosabb volt, hogy nagyon szépek voltak a szülőszobák. Tiszták, rendezettek, barátságosak. Mindegyikben volt fitlabda, és egyéb szülést segítő eszközök. Mindegyik szobában barátságos színek voltak, magnó, színes függöny, és volt külön olyan szoba is, ami azoknak az anyukáknak volt fenntartva, akik kádban akartak szülni. Elmondták a bejelentkezés folyamatát, és hogy alapítványi pénzből folyamatosan újítják a kórház szülészeti részeit. Ekkor még jobban megbizonyosodtunk róla, jól döntöttünk, hogy ezt a kórházat választottuk. És ez az érzés csak fokozódott a szülés után is. Szóval némi megnyugvással, és mégis nagyon sok félelemmel távoztunk, hiszen olyan valóságos lett minden. Még akkor nem is sejtettem, mennyire valóságos.

Mindezen élmények után még jobban felerősödött bennem a türelmetlenség, a kezemben akartam tartani, tudni akartam, hogy jól van, és már túl akartam lenni rajta. Amúgy sem vagyok az a fajta ember, aki szereti, ha nem tud kézben tartani valamit, de sokszor már bármit megtettem volna azért, hogy kicsit megtolhassam előre az időt. Egyik este viszont azt hittem, sikerült kicsit meggyorsítanom az időt, pedig ennyire nem akartam volna. Sokáig húztam, hogy vegyek magzatvízfigyelő betétet, mert igazából egyik orvosom sem támogatta, mert nem hittek benne. Mit ne mondjak, nekem sem jött be, sőt, még jól ránk is hozta a frászt. Úgy döntöttem egyik nap, hogy most már 35. hétnél járunk, csak jó lenne figyelni a vizet, mégiscsak megnyugtatóbb lenne. Este épp fürdéshez készülődtem, mikor megláttam, hogy a betét elszíneződött. Gyorsan megnéztem a használati útmutatót, és hívtam is a szülésznőt, mert olyan színt mutatott a betét, mint ami a magzatvíz folyását jelzi. Rohantunk be a kórházba, és ezzel le is teszteltük az odavezető utat. Szerencsére semmi gond nem volt, a betét nem működött jól, semmi nem folyt. Szóval hazamentünk este 11-kor és örültünk neki, hogy Lili jól van odabent, ugyanis ő ebben a nagy stresszben nem zavartatta magát túlzottan, aludt csendesen :)

Már csak 5 hét volt hátra a kiírt dátumig. Most már itthonról vártam, hogy mikor jön el a pillanat. Hogy mik történtek az utolsó 5 hétben? Nemsokára azt is elmondom ;)