Este 18:40-kor megszületett. Ő, akire annyira vágytunk, a mi kicsi lányunk, Lilien. 3470 gramm és 54 cm csoda. Késő este levittek a csecsemős osztályra engem is, miután Lilit már korábban elvitték az első rutinvizsgálatokra. Körülbelül 1 órája lehettem már a szobában, amikor behozta egy nővér hozzám, és rögtön meg is mutatta, hogy hogyan pelenkázzam be, hozott pelenkákat, és elmondta, hogy amikor csak lehet szoptassam, hogy minél hamarabb beinduljon az előtej, utána pedig a tej. Egy háromágyas szobába kerültünk, ami több szempontból is nagyon jó volt. Először is a szoba mondhatni teljesen új volt, mert akkor újították fel, még senki nem feküdt benne mióta elkészült, saját mosdóval rendelkezett, és a folyosó végén volt, a legcsendesebb részen. Két hölggyel és babáikkal voltunk együtt, akikről kiderült, hogy ugyanannál a szülésznőnél és orvosnál voltak, mint mi, és körülbelül 1 órán belül hívtuk éjjel a szülésznőt, hogy indul a szülés. Aki a második babáját hozta világra, ő szült meg a leghamarabb, délre kint is volt a gyermeke, aki pedig szintén velem együtt az elsőt, ők délután 3-ra, és mi voltunk az utolsók a sorban. Sokat gondolkoztunk korábban a férjemmel, hogy kérjünk-e egyágyas szobát, de végül bebizonyosodott, hogy nagyon jó volt, hogy voltak még velünk rajtunk kívül.

Az első éjszaka egész nyugodtan telt, a babák rengeteget aludtak. Én nagyon sokat voltam ébren még az adrenalin miatt is, illetve minden rezdülésére felébredtem Lilinek. Bár akkor még a mellettem levő kis kosárkában aludt. Ugyanis a babák a nap 24 órájában velünk voltak, ami nagyon nagyon jó volt. A második naptól már mellettem aludt az ágyban, amiről őszinte leszek, sosem gondoltam, hogy én megteszem. Kimondottan tiltakoztam ellene, mielőtt megszületett a KisManó, de ott, abban a helyzetben ez annyira egyértelműnek tűnt. Amikor éjjel éhes volt, csak odafordultam, és már meg is oldottunk mindent. Éreztem a szuszogását, minden mozdulatát, és habár pont emiatt szinte semmit sem aludtam, annyi energiát adott, hogy egyáltalán nem éreztem magamat fáradtnak.

Az első nap szinte elrepült, és azzal telt, hogy próbálkoztunk a szoptatással. Szerencsére az előtejem azonnal beindult és Lili is evett szépen. A szoptatással inkább nekem voltak nehézségeim, mivel csak úgy ment, ha mellettem feküdt, más pozícióban nem sikerült sehogy. Körülbelül 2 óránként kért Lili enni, aminek nagyon örültem, mivel egyből beállt egy normális menetre (aztán ez persze később teljes káosz lett, de erről majd később). A pelenkázásba egész gyorsan belejöttem, pedig előtte ekkora babát még sosem pelenkáztam, és a csajszikám széklete is teljesen a nagykönyv szerint rendeződött. Minden szobának volt egy saját csecsemős nővére, ami nagyon nagy segítség volt, mivel időnként bejöttek megkérdezni, hogy minden rendben van-e, és hogy szopiznak-e a babák. Olyan 5 óra körül szóltak, hogy mehetünk fürdetni. Ezt a folyamatot úgy kellett elképzelni, hogy minden este ilyenkor először lemérték a babákat pucéran, majd a csecsemős nővérek egy nagy csap alatt fürdették meg és öltöztették át őket. Mi anyukák pedig nézhettük a folyamatot, és kérdezhettünk. Őszinte leszek, ez nagyon hasznos volt, hogy ezekben a napokban csak megfigyelő voltam, mert folyamatosan tudtam figyelni minden mozdulatukat és tanulhattam. A babákkal végtelen türelemmel beszéltek, figyeltek rájuk, megsimogatták őket, pedig annyian voltak, hogy futószalagon mentek egymás után. Mégis ott volt a szeretet a nővérek szemében.

A második éjszaka már nehezebb volt. Valahogy sehogy sem ment a szoptatás, Lili sokat sírt emiatt, és én is bepánikoltam. Ekkor tapasztaltam meg igazán először az én szemszögemből is, hogy milyen is egy bababarát kórház. Tömve volt az osztály, nagyjából szabad ágy sem volt, nagyon sok volt a koraszülött, a nővérszoba tele volt olyan csecsemőkkel, akiket folyamatosan figyelni kellett, a nővéreknek volt dolguk rendesen. Ettől függetlenül amikor hajnal 3-kor megjelentem a babámmal, hogy segítséget kérjek az etetésben, a nővérke mosolyogva, teljes nyugalommal ültetett le, mutatta meg, hogy hogyan kell, és figyelte, hogy Lili eleget eszik-e. Majd elmondta, hogy bármikor jöjjek vissza, ha úgy érzem, hogy nem megy. Kellett még a harmadik éjszaka is mennem, és volt, hogy nappal is, és mindig ugyanilyen kedvesen fogadtak, illetve minden nap a nővérke amikor bejött, megkérdezte, hogy sikerül-e már. Hihetetlen nyugalom volt rajtam innentől, mert tudtam, van segítség, tudtam, nem vagyok egyedül.

Ez az érzés a szobatársaim tekintetében is megvolt. Nagyon jó volt folyamatosan beszélgetni, látni, hogy nem vagyok egyedül a kérdéseimmel, és volt kivel megbeszélni ezeket. Tudtunk figyelni egymás babájára, hogy le tudjunk rendesen zuhanyozni, és tudtunk nevetni is egy-egy kétségbeejtőbb pillanatban. Mivel az influenzajárvány miatt látogatási tilalom volt, így nagyon sok erőt tudtunk adni egymásnak. 

A látogatók, még az apák is, csak ablakon keresztül láthatták a gyerkőcöket. A mi látogatóink, mint a család, és barátok általában a nap második felében, munka után érkeztek, így a délutáni időszakok hihetetlen gyorsan elrepültek, mivel folyamatosan toltam ki a kiskosárban a kicsit, hogy megnézhessék. Ezekben az időszakokban mindig nagyon sokan voltak a folyosón, sorban jöttek a látogatók, így rengeteg baba is volt kint. Na, ez szerencsére egy pillanatra sem zavarta Lilit, általában ezeket a "találkozókat" végigaludta :D De ez így volt a szobában is, mivel a másik gyerkőcök sírására sem ébredt meg soha. (És ez a mai napig így van. Szerintem a babáknak a másik baba sírása egy teljesen természetes dolog) Visszatérve a látogatókra. Először teljesen kiakadtam rajta, hogy pont influenzajárvány volt, és hogy nem jöhettek be a látogatók. Utána ott, abban az élethelyzetben rájöttem, hogy ez nem is feltétlenül baj. Annyira egymásra figyeltünk Lilivel, annyi mindent meg kellett tanulnunk, meg kellett ismernünk egymást, annyira intim volt az egész nap, hogy kellett is ez a pár nap csak egymásra. Az nagyon nehéz volt, hogy az apukája sem foghatta abban a pár napban a kezében, de utána bepótolta :)

Minden nap két vizit volt, melyből az egyikben az anyukákat kérdezték ki a saját állapotukról, a másikban pedig a babákat nézték meg. A szülésznőnk minden nap bejött hozzánk, megnézett minket, a babákat, és mindhármunk mellé leült beszélgetni. Elmondhattuk, hogy hogyan érzünk, megkérdezte mitől félünk, mi hogy éltük meg a szülést, és kiönthettük neki a szívünket. Ezért nagyon hálás vagyok neki, nagyon jót tett a lelkemnek, mert később én is rájöttem, ezt ki kell beszélni. De erről majd a továbbiakban beszélek. A doktornő is meglátogatott minket, vele is beszélgethettünk, illetve a saját nőgyógyászunk is bejött hozzánk, aki elmondta, hogy mennyire sajnálja, hogy lemaradt pont három kismamájának a szüléséről. De mindenkiről begyűjtött minden információt, és a 6 hetes kontrollon át is beszéltük a történteket. Nagyon hálás vagyok az orvosaimnak, mert hihetetlen törődést tanúsítottak, és ők nemcsak fantasztikus orvosok, hanem igazi emberek is.

Az utolsó előtti délután nagyon izgalmas volt, mert be kellett mennünk ismét a gyerekorvoshoz az osztályon, aki eldöntötte, hogy kiket enged haza másnap, és kiket nem. Mivel Lili picit sárgult, így nagyon izgultam, de szerencsére hazaengedett minket időben. Még aznap meg kellett néznünk egy szoptatásról szóló kisfilmet útravalónak, és megadták az elérhetőségüket, ahol kereshettük volna őket, amennyiben bárkinek kérdése lett volna. Ez is nagyon szimpatikus hozzáállás volt.

Az utolsó nap reggelén be kellett vinnem a babámat, hogy megkapja a kötelező BCG oltást és vegyenek a sarkából vért, hogy 5 féle genetikai betegségre szűrjenek. Szerencsére minden eredmény tökéletes volt.

Körülbelül 11 fele megkaptuk a zárójelentést, és addigra már Apa is ott várt minket, hogy elinduljunk haza a közös életünk útján :)

Eddigi életem folyamán nagyon sokszor voltam már kórházban, és tényleg minden nap minden perce azzal telt, hogy menjek már haza.Természetes, hisz az ember nem igazán szeret kórházban lenni. DE! Külön szeretném megjegyezni, hogy nagyon hálás vagyok egyrészt a szülésznőmnek, az akkori ügyeletes doktornőnek, a nőgyógyászomnak, másrészt a Szent István Kórház összes dolgozójának és csecsemős nővéreinek azért, amilyen szeretettel bántak a kislányommal és velem is.