Már a kórházban is nagyon jó volt Lili emésztése, minden tökéletesen alakult, pont minden úgy nézett ki, mint ahogy a "Nagykönyvben" meg volt írva. Hazajövetelünk után ez pontosan így folytatódott, a pelus mindig annyira volt tele amennyire kellett, és még több nehéz csomagú pelus is volt, mint az elvárható. Csak hogy egy példával is szemléltessem, hogy mennyire sok szerencse ért minket :D : egyik nap Édesanyámmal pelusoztuk a gyerkőcöt. Látszik, hogy két gyereket is felnevelt, mert nagyon taktikus volt, ugyanis oldalt állt Lilinek. Ekkor odamentem, hogy ne oldalt álljon neki, arrébb akartam kicsit tessékelni. Na, ez volt a rossz döntés, ugyanis ekkor Lili szökőkútszerűen kilövelt (nem, nem pisire gondolok :) ) és én nyaktól a lábujjamig (szó szerint) "nagy dologgal" voltam tele. Anyum annyira nevetett, hogy potyogtak a könnyei. A szoba, a gyerek, én, a szoptatós párna, minden állt a barnaságban. Erre elkezdtem gyors leszedni a szoptatós párnáról először a huzatot, ami úgy ahogy kell, ennek örömére kidurrant :D Így most már nemcsak barna volt a szoba, hanem tele volt barnává változott kis golyókkal is :D Ránéztem a babánkra, aki annyira mosolygott, hogy én is csak nevetni tudtam ezen az egész helyzeten. És természetesen, ekkor kopogtattak, és a szomszéd néni a legjobbkor döntött úgy, hogy megnézné Lilit :D Szóval mindezek után, nagyon örültünk, hogy úgy nézett ki, megússzuk a hírhedt, rettegett hasfájást, ami az anyák egyik rémálma. Sajnos nem így történt...

Tehát az első három hétben nem is volt gond. A gond a harmadik héten kezdődött, amikor ugye meg is telítődött a tejjel Lili a rengeteg szoptatás miatt, így onnantól kezdve, még mielőtt átálltunk volna az időszakos etetésre, elkezdett puffadni, és nem is jött a nagy dolog úgy, ahogy kellett volna. Egyre többet sírt emiatt, és olyan volt a hasa, mint a kő. Innentől kezdődött a majdnem mindennapos harc a székletért, pukikért, és a megkönnyebbülésért. Az első amit a védőnő javaslatára megpróbáltunk, az a Biogaia csepp volt. Napi egyszer 5 cseppet kellett adni kiskanálban, vagy a tejbe belerakva. Mivel Lili egyből elfogadta a kiskanalat, így ezzel sem volt soha gond szerencsére. Használtuk egy ideig, de semmi változás nem történt tőle, így ismét a védőnő tanácsát kértük. A következő lépésként az Espumisan cseppeket kezdtük használni. Minden étkezés előtt kellett adni, és banán íze volt. Nagyon ízlett KisManónak :) Az elején teljesen jó is volt, mivel meghozta a pukikat, és legalább az már nem bántotta a babát. Viszont ahogy ez helyreállt, megváltozott a fájdalom is, és már nem volt elég ez a szer, illetve már nem a szelek okozták a gondot. Orvosi javaslatra a Mecsek baby teát kezdtem adni minden ízesítés nélkül. Szerencsére meg is itta, ezzel nem is volt gond, de semmit sem hatott. Cumisüvegből kapta, de ez nem okozott semmilyen problémát a szopizáskor. Megpróbáltuk ezt is kanállal, de így sokkal lassabb volt, és nem volt mindig türelme Lilinek megiszogatni, így váltottunk. Viszont nem éreztem, hogy bármit segítene. Majd én is elkezdtem inni, hátha átmegy az anyatejen keresztül valamennyire a hatóanyag. Be kell valljam, nekem nem volt gondom a mosdólátogatással :) Kihasználtuk a maximális három hetet, amíg lehet adni a babának ezt a teát, de mivel nem értünk el változást, így leálltunk vele. Ezután jött a Gripe Water, ami egy mentolos ízű folyadék. Ez talán néha segített, de ezzel sem váltottuk meg a világot. Kipróbáltuk a kamillateát is, szintén orvosi javaslatra, de az sem használt.

Szépen fokozatosan elkezdtem mindent kivenni a saját étkezésemből is, ami hasfogó hatású lehetett, a végén már alig ettem valamit, de sajnos ez sem használt, egyszerűen nem láttam a kiutat a helyzetből. Rengetegszer keltette a pocakfájás, sokszor sírt miatta. Ilyenkor órákat sétáltunk vele úgy, hogy a vállunkra tettük. Egy pocakfájás egyenlő volt öt kilométer sétával (Férjem lemérte :) ). Homeopátiával is próbálkoztunk, de nem sok sikerrel. Aloe Verás szert is próbáltunk, az segített, viszont szerencsére azt csak egyszer kellett már, mert az pont akkor érkezett meg, mikor elmúlt a hasfájás véglegesen. 

Kétszer még a Heim Pál Kórházat is meg kellett sajnos emiatt látogatnunk. Első alkalommal egyik szombat este látszott Manón, hogy valami nem jó, folyamatosan az Apukája vállára akart menni, és csak ott érezte jól magát. Ugyanis a történethez hozzátartozik, hogy amikor sírt a kisbabánk, akkor ugye felvettük, és folyamatosan felfele akart a vállunk fele kapaszkodni. Ekkor próbálgattuk a különböző tartásokat, és rájöttünk, hogy a vállcsontban van egy pont, amit nagyon szeret, és ha az nyomta a kis hasát, akkor bár nehezen, de ki tudott jönni aminek ki kellett. Szóval a szombat éjjel még nyugodtan telt, viszont vasárnap reggel nagyon korán ébredt Lilcsi, és egyből sírva, megfeszült pocakkal. Hajnalban le is mentünk vele sétálni, hogy hátha a kicsit rázósabb út kihozza amit kell, de sajnos semmi hatása nem volt. (Ezt is bevetettük sokszor, hogy ha nagyon nem akart kijönni, levittük sétálni döcögősebb utakra. Volt hogy segített.) Délutánra már sikító sírás lett a dologból, és együtt sírtunk mi is vele. Semmi sem segített. Mindent bevetettünk, masszíroztuk, de semmi. Vasárnap éjjel nagyon nehéz volt, nagyon sokszor felsírt gyerkőcünk, alig aludtunk valamit. Hétfőn irány az orvos. Ragaszkodtam mindenképp hozzá, hogy írjon egy hasi ultrahang beutalót, mert úgy gondoltam, ez nem normális, hogy két napig sikítva sír a gyerek, és semmi sem segít. Pedig még hőmérőztük is a kis fenekét, masszíroztam a popsiját, hasát, tornáztattuk, stb. Sajnos mivel rossz beutalót kaptunk, így nem csinálták meg a Heim Pálban az ultrahangot, de a belgyógyász doktornő megvizsgálta, és szerencsére mindent rendben talált. Megkérdezte én mit ettem, és kiderült, hogy szombaton ettem túrót, ami sajnos tud ilyet csinálni, és a kisbabáknál ez több napig is eltarthat, mire kiürül a szervezetből. Azt mondta, hogy ha szerdára nem leszünk ezen túl, akkor be kell feküdnünk. Szerencsére hétfő estére minden kijött, és megoldódott ez a szörnyű három napnyi fájdalom. A Heim Pálban nagyon kedvesek voltak, segítőkészek.

A második alkalommal azért kellett bemennünk, mert én elkaptam egy hasmenős vírust, és (ezt én nem is tudtam előtte) ez fordítottan hatott a szoptatás által Lilire: neki székrekedése lett. Már hatodik napja kellett minden nap kínok között kinyomni a kinyomnivalót a Manócskából. Szörnyű volt... Előtte már hívtam az orvosunkat többször, de nem sok támogatás érkezett, mindig csak azt a választ kaptam, hogy várjunk még. (Később váltottunk is, de erről lesz szó egy másik fejezetben) Hat nap után úgy éreztem, nincs mire várni, irány a kórház. Egy doktor úrhoz kerültünk, aki elég fáradtnak tűnt, valószínű a műszak végén lehetett már. Viszont ez nem volt mentség arra, hogy a patikában kiderült, rosszul írta fel a gyógyszer nevét, amit Lili kapott arra, hogy kijöjjön a széklete. Helyesen Laevolac-ot kellett volna felírnia, ehelyett pár betűt felcserélve egy olyan gyógyszert írt ki, amire azt mondta a gyógyszerész, ha beadom a gyereknek és allergiás a tejre, akkor egész nap hányt volna tőle. Na tessék...olyan dühös voltam, hogy arra nincsenek szavak. Még egy felnőttnél is veszélyes egy ilyen, nemhogy a gyereknél. Szerencsénkre a gyógyszerész nagyon rendes volt, és kiadta a helyes szert. Délutánra már könnyedén túl volt Lili ezután két nagy csomagon. És valahogy ennek köszönhetően, vagy lehet enélkül is így lett volna, de 2.5 hónapnyi fájdalom, sírás, tehetetlenség után egyik pillanatról a másikra elmúlt a pocakfájás, és kisütött a nap. Annyira örültünk neki, hogy az első egy hétben sem én, sem a férjem nem mertünk róla beszélni, nehogy elkiabáljuk :) 

A legszörnyűbb érzés az volt ebben az egészben, hogy ott álltunk tehetetlenül, és nem tudtunk segíteni annak az embernek, akit a világon mindennél jobban szeretünk. Nézni kell, ahogy fáj neki, és semmit sem tehet az ember. Hatalmas boldogság volt, mikor ismét nyugodtan teltek az esték, és nem zavart be az alvásába sem végre a pocak.