2015. január 16-án letettem a lantot a munkahelyemen, és a szülés napjáig itthon voltam. Aki multinacionális cégnél dolgozik, az tudja, hogy mit jelent a pörgés, és az állandó készenlét a napi menetben. Hozzáteszem én ezt nagyon élveztem mindig is, szeretem a munkámat, de be kell vallanom, egy év végi zárás, évnyitás és átadás-átvétel 8 hónaposan nagyon fárasztó, és sokszor már az agyam is inkább a Lili babán járt napközben is, mintsem a folyamatokon. Így amikor eljött a pillanat, hogy eltegyem a munkát egy pár évre, elővettem az itthoni, régen elrakott teendői listámat, és ránézve azt hittem, hogy 1 év is kevés lenne, hogy mindent megcsináljak, mielőtt érkezik a kiscsajszink. Az első két hét úgy elrohant, hogy észre sem vettem. Minden nap csináltam valamit, pakoltam, rendezkedtem, kisruhákat mostam, megnéztem a sorozataimat, és éreztem, enyém a világ, pihenhetek ezerrel. :) 14 nap után viszont eltűntek a teendők. Minden nap megfőztem az ebédet és vacsit, sétáltam, aludtam, de legfőképpen türelmetlen voltam. A családom nagyon rendes volt, amikor ráértek, megpróbáltak lefoglalni, vinni ide-oda, meglátogatni, stb, de az idő olyan volt ismét, mintha tolták volna. Csak arra tudtam gondolni, hogy érkezzen már meg, legyen már itt velünk. Ehhez pedig még hozzájött újra a fizikai jelenlét, vagyis ismét nagyon fáradékony voltam, fájt a hátam, és egyre rosszabbul aludtam. 

Az állandósult hétköznapokat megtörték a 36.héttől kezdődő kezdetben heti, majd 2 napi CTG vizsgálatok, amikor nézték a baba szívhangját. Ezek körülbelül 30 perces vizsgálatok voltak, de olyan sokat adtak az adott naphoz, hogy azt el sem tudom mondani. Feldobták a napomat. Persze, mindig azt vártam, hogy majd azt mondják a nővérkék, vagy a szülésznő, hogy "Huh...mindjárt szülünk, olyan jeleket ad a baba", de mindenkitől csak azt hallottam, hogy Lili nagyon jól elvan odabent, szerintük túlhordom. Mit ne mondjak, jól elkeserítettek ezzel, hisz már annyira vártuk Őt. Amit viszont egyre többször hallottam, az olyan volt, mintha bent lufit pukkangatna. Ennek viszont lesz jelentősége, bár ekkor ezt még a szülésznő sem tudta.

Ami még az orvosoknál arra utalt, hogy egyáltalán nem készülődik, az pedig az volt, hogy a pocakom nagyon fent volt. Azt mondták, hogy mielőtt beindul a szülés, le fog menni nagyon a pocak várhatóan. Az utolsó ultrahang is azt mutatta, nem kell még azokat a csomagokat összerakni. Mivel elővigyázatos ember vagyok, és szeretek mindent rendben tudni, így természetesen a kórházi csomagok már 6. hónaptól össze voltak készítve, és körülbelül a 34. héttől bent voltak a kocsiban, hogy ha indulni kell, bárhol is legyünk, egyből a kórházba vezethessen az utunk. 

2015. február 23-án este a barátainkkal elmentünk este az egyik bevásárlóközpontba találkozni, meginni egy üdítőt és beszélgetni. Valahogy azt éreztem, sehogy nem jó, és kicsit aggódtam is, mert Lilus már 2 napja alig-alig mozgolódott. Bár mélyen belül bíztam benne, hogy ez előjele a szülésnek, mert olvastam, hogy szülés beindulás előtt lecsendesednek a babák. Persze ami még erősítette bennem ezt az érzést, az az volt, hogy amikor anno a nőgyógyászom azt mondta, hogy március 4-re vagyok kiírva, az volt az első mondatom, hogy szerintem meg február 24. Persze, ez csak megérzés volt, de most éreztem, valami készülődik. Este olyan 9-10 körül mehettünk haza, még elpakoltam a lakást (mindig szerettem ha rend van, hogy ha indulni kell, akkor ne hagyjak itthon kupit), lefürödtünk és 3/4 12-kor lefeküdtünk aludni. Rá pár percre Lili hirtelen megmozdult és éreztem, helyezkedik lefele. Mondtam a férjemnek, hogy nagyon megy lefele Lili, szerintem 1-2 nap és szülünk. Gyorsan el is mondtam neki a szokásos mondókámat arról, hogy hogyan szeretném, ha szülnénk: erőteljes jelet adjon, például magzatvíz elfolyás. Korán induljon és délutánra legyen meg, és legyen itthon apa, amikor menni kell. Ha tudtam volna....egyértelműbben fogalmazok :)

Ugyanis akkor még nem tudtam....de fél óra múlva megkezdődött életem legnagyobb kalandja :)