Ígérem, lassan az orvosi témákat mellőzöm egy ideig, és áttérek a hétköznapi történésekre is, melyek a babavárással voltak kapcsolatosak, de azért is írok ennyit a vizsgálatokról, doktorokról, mert egy kismama, és később egy anyuka életében meghatározóak tudnak lenni, így nem mindegy, hogy kivel van kapcsolatban az ember.

A napok szépen mentek egymás után, tartottam a diétámat, jobban éreztem magamat, mint valaha, és teljesen ki voltam virulva. Kismamaságom előtt elég rendszertelenül étkeztem, mert a munkahelyemen is egész nap pörögtem, munka után zajlott körülöttünk az élet, és ezért, bár a motiváció adott volt, nehéz volt figyelni arra, hogy mindig egyek rendszeresen. Egyik reggel viszont rádöbbentem, hogy ha én nem is figyelek erre, van aki jelezzen odabentről. Általában a hajrá és az átadás-átvételem miatt reggel 7 és 1/2 8 között jártam dolgozni, így nem okozott problémát toppon lenni egy reggel 8-as interjúra sem, hisz akkor már 2 órája ébren voltam és túl a reggeli kávémon. (mert hogy ekkor már ismét kívántam a kávét, így napi 1 engedélyezett volt, néha kettő is.) Ugye ezt a gyomrom is érezte, amit egyik reggel úgy döntöttem, megpróbálok húzni még egy órával. Reggel 8 óra, kezdődik az interjú. Előtte gyorsan bekaptam egy fél müzliszeletet, ami úgy éreztem, elég is lesz 9- 1/2 10-ig, mire hozzájutok a reggelimhez. Az interjú javában tartott, amikor egyszer csak azt kezdtem érezni, hogy nagyon melegem lett, és izzadok (ez nem volt elsőre meglepő, mivel a kismamaság második felétől folyamatosan vagy nagyon melegem volt, vagy nagyon fáztam, és ez azóta is így maradt). Gyorsan meg is kérdeztem a teremben lévőket, hogy nyithatok-e egy ablakot. Visszaültem a helyemre, és azt éreztem, hogy egyre nehezebb figyelni arra, amit a kedves interjúalanyom mond, egyre jobban zúg a fülem és hányingerem lett. Na, itt tudtam, hogy baj van, így gyorsan leállítottam az interjút és kértem egy pohár vizet. De nem segített, egyre jobban pörgött a világ. Akkor a hölgy, aki velem szemben ült, kikísért gyorsan a mosdóhoz, de csak az ajtóig jutottunk, ugyanis ott elájultam. Körülbelül 1 percig lehettem eszméletlen, de ahogy magamhoz tértem, felsegítettek és rohantam a mosdóba, mert az a fél müzli sem maradt bent sokáig. Mire onnan kiértem, már a mentőt hívták a kollégáim. Viszont ami számomra teljes döbbenet volt, hogy nem indultak el azonnal, hanem még engem kértek telefonon. Nagy nehezen átvettem a telefont, és az első kérdésük az volt, hogy hány éves vagyok. Ezt nem nagyon értettem, mert nem tudom miért ez volt a legfontosabb akkor, de természetesen válaszoltam és átbeszéltük, hogy hogy érzem magamat. Viszont akkor már egy gyors telefont megejtettem a wc-ből a férjemnek, aki úton volt felém, és tudtam, vele gyorsabban beérek a kórházba, így lemondtam a mentőt. Miután végre tudtam beszélni azzal, aki elkísért a mosdóba, az első kérdésem az volt, hogy mi van a pocakommal, ráestem-e. Szerencsére, azt mondták, annyira védtem a kezemmel, hogy abszolút úgy estem, hogy nem rá. De persze, iszonyat nagy volt az ijedtség bennem, remegtem és zokogtam, és csak arra tudtam gondolni, hogy Lilinek ne legyen baja. A férjem közben megérkezett, és szerintem életemben nem jártuk meg ilyen gyorsan a munkahelyem és a kórház távot mint akkor. Szerencsére megnyugtattak, hogy minden rendben, és mivel minden eredményem, és az ultrahang is tökéletes, így csak az lehetett a baj, hogy leesett a cukrom. Innentől kezdve mindig volt a táskámban valamilyen harapnivaló, illetve minden reggel már az autóban, munkába menet megettem a reggelimet. Szerencsére a várandósság további részében ilyen nem fordult többet elő.

A vizsgálatok tovább mentek, és egyre többet járt a fejünkben a kérdés: vajon kislány vagy kisfiú van a pocakban. A lánynév adott volt: Lili. Jobban mondva Lilien, mivel a vezetéknév rövid és úgy éreztük, hogy ez emiatt komolyabbá teszi felnőttként a nevét a gyermekünknek. Azért voltunk ennyire biztosak ebben, mert még évekkel ezelőtt megegyeztünk ebben a névben. Egyik nap mentem hazafele a villamossal, amikor egy fiatal fiú telefonált mellettem és csak arra lettem figyelmes, hogy azt mondta: "Akkor este találkozunk Lilivel". Ha tudná, hogy ez a mondata volt az, amikor biztos lettem benne, hogy ezt a nevet szeretném a kislányomnak, ha az lesz egyszer a gyermekem. Annyira szépen és kedvesen hangzott, ahogy kimondta, hogy egyből beleszerettem a névbe. Férjemnek szintén nagyon megtetszett, így nem volt kérdés. Fiúnévben már kicsit nehezebb dolgunk lett volna, mert nem volt igazán "aha" érzésünk egyikkel sem. Így azt még függőben hagytuk, de a 20. heti genetikai vizsgálaton kiderült, hogy a gyermekünk kislány. Nagy volt a boldogság, de főleg azért, mert végre meg tudtuk személyesíteni a kis pocaklakónkat. Előtte a kislányunk vagy folyamatosan összezárta a lábait, amikor ultrahangra került a sor, vagy csak a popsiját mutatta, vagy pedig épp a köldökzsinór árnyéka vetült pont oda :) Aznap este 8-kor annyira be voltunk zsongva, hogy a férjem kitalálta, hogy ő most szeretne valami rózsaszínt venni a kislányának :D Hát, volt gondolkodás, hogy hova menjünk ilyenkor, hogy még ne dobjanak ki a zárás miatt, és még bevásárolni is kellene. Nekiindultunk az egyik nagyobb áruházlánc üzletének és lesz ami lesz alapon, maximum hazafele beugrunk egy benzinkútra valami rózsaszínt venni. De nagy szerencsénk volt, mert abban az élelmiszerüzletben pont volt rózsaszín nyálkendő, így azt gyorsan meg is vettük. Így esett, hogy ez lett Apa első ajándéka a kislányának :) Amit Lili azóta is nagyon szeret :)

A következőkben mesélek a kismamatorna és jóga világáról, a szülésfelkészítő tanfolyamról, és a kelengyelista ekkori állapotáról.