Minden nő, aki gyermeket szeretne, először arra a pillanatra vár, hogy kimondják, sikerült, megfogant a baba. De innentől indul ám az igazi érzelemáradat és beindulnak az anyai ösztönök. Onnantól, hogy megláttam a petezsákot az ultrahangos felvételen, elkezdtem szakkönyveket és természetesen internetes oldalakat bújni, hogy milyen teendőim vannak annak érdekében, hogy a kisbabánk jól érezze magát odabent, biztonságban legyen, és természetesen, hogy megmaradjon. Gyorsan be is vásároltam kismamáknak szóló táplálkozási könyvekből, elkezdtem bio zöldségeket és gyümölcsöket vásárolni, felvásároltam a gyógyszergyárat az orvos által előírt vitaminokból (mert nem szedhettem kezdetben terhességi vitamint, mivel pajzsmirigy alulműködésem van, és mindegyik ilyen vitaminban van jód. Mivel még csak időpontom volt a pajzsmirigy dokihoz, így addig óvatosnak kellett lennem), és próbáltam stresszmentesen élni a mindennapokat. Persze ez csak több-kevesebb sikerrel valósult meg, mivel az ember lányát a munkahelyén, vagy akár csak vezetés közben sokszor elkerülhetetlenül éri stressz. De a heves természetem ellenére próbáltam minden ilyen helyzetet elkerülni, mivel egy cél lebegett akkor már csak a szemem előtt: vigyázni a babámra, és egészségesen megszülni.

Ami talán első pillanattól tudatosan, vagy tudattalanul jött, az a beszélgetés. Mind én, mind a férjem, folyamatosan beszéltünk a kisbabánkhoz, simogattuk a hasamat, és kezdetektől úgy viselkedtünk, mint hogy a világ legtermészetesebb dolga, hogy ő van, és egyértelmű, hogy ő jól van. Még egy gumikacsát is elneveztünk róla, ami tudom, így első hallásra viccesen hangzik, de mindjárt érthetővé válik . Amikor megtudtuk a jó hírt, nem sokkal utána volt a kacsafutam itt, Budapesten, a Dunán, amire be lehetett nevezni, egy, a szervezők által árusított gumikacsával. Mindegyik kacsának volt egy száma, de lehetett rá rajzolni és nevet is lehetett neki adni. Mivel én és a férjem Manónak hívjuk egymást, így egyértelmű volt, hogy a babánk lesz KisManó. Ahogy említettem, ebben az időszakban az volt a legfontosabb, hogy megmaradjon a baba, megtapadjon rendesen, ahogy kell, így ahányszor csak a nap végén lepihentünk kicsit, mindig hajtogattuk a kicsinknek: „Hajrá Manó, kapaszkodj!”. Így, a gumikacsának neve nem lehetett más, mint „Hajrá Manó, kapaszkodj!”  Sajnos nem a mi kacsánk nyert a kacsafutamon, de a legnagyobb nyeremény mégis a miénk lett: 3. hónap végén megnyugodhattunk, megtapadt rendesen a KisManó.

Minden trimeszter különböző orvosi vizsgálatokat rejt magában, és minden orvos ezt másképp intézi. Nekem fogadott nőgyógyászom/szülészorvosom volt, így havi egyszer meg kellett jelennünk a magánrendelésén egy általános ultrahangos vizsgálatra (aminek persze nagyon örültünk, mert, ilyenkor mindig láthattuk a babánkat és megnyugodhattunk hogyléte felől) és ő utalt be mindenféle vérvételre, cukorterhelésre, stb.

De persze azért itt sem tudtam elkerülni egyszer a stresszes helyzetet. Na, erről majd a következő fejezetben mesélek!