Onnantól, hogy megszületett Lili, a világ teljesen megváltozott, és olyan volt, mintha az ő előtte való élet és az innentől való lét két külön dimenzió lenne. Kiteljesedtem. Amikor még a pocakomban volt, mindig azon aggódtam, hogy jól van-e, biztos minden rendben van-e vele, hiszen ez egy teljesen kontrollálatlan környezet volt számomra, és mindig arra vágytam, hogy a kezemben foghassam. Tudtam, hogy onnantól már nem lehet baj, mivel ott már látom, érzem és tudok vigyázni rá. Pontosan ezért, bár voltak kérdések, voltak nehézségek a szoptatással, de nagyon magabiztos voltam, és ez így is volt az első két hétben. Tudtam, hogy minden rendben van, boldogság töltött el, és éreztem, hogy tényleg létezik az anyai ösztön. És hogy milyen volt másoknak is megmutatni ezt az első sétáink során?! FANTASZTIKUS!!! Annyira büszkén tologattam 1.5 hét után itt a lakóparkban, majd 2 hetesen a Városligetben (mindezt természetesen egyeztetve védőnővel ;) ), hogy azt nem is tudom leírni :)

Majd volt egy hullámvölgy, ami a "nemalvás" miatt alakult ki. Hosszú órás altatások után be kell valljam, volt, hogy kiborulva hívtam fel a férjemet és azt gondoltam, én rontok el valamit, én vagyok a hibás, még erre sem vagyok képes, stb... és jött az önvádaskodás, ami talán az egyik legrosszabb, mert olyankor az ember képes teljes önsajnálatba süllyeszteni magát. De mindig ott volt a férjem, és a családom, akik kihúztak mielőtt mélyre zuhantam volna. Ilyenkor mindig összeszedtem magam, elővettem a százas zsepit, és megfogadtam, hogy Lili nem láthat sírni, mert neki biztonságra van szüksége.

A családom szavai mindig tudtak lelket önteni belém, még akkor is, amikor a régi és az új szoptatási trend között váltottam és amikor minden nehezebb percben elbizonytalanodtam, hogy vajon jót teszek-e éppen. Nagyon szerencsés vagyok, mert egy olyan családom van, akik soha nem kioktattak, hanem véleményt mondtak, és mindig megerősítettek róla, hogy igen, ott van bennem az anyai ösztön és jól csinálom. Szerintem egy anyának igenis sokszor el kell mondani azt, amit nekem mondtak: "Jó Anya vagy!", "Te vagy a legjobb Anya!". Igen, ezek kellenek. És nagyon fontosak. Eddigi munkáim főleg multinacionális cégeknél voltak, ahol mindig van egy kontroll az ember felett, aki azonnal jelzi, ha valamit nem jól csinál. Ehhez szoktam hozzá, mindig így dolgoztam és mindig rendszerekben éltem az életem. Majd egy baba érkezésével elvesznek a rendszerek, az elvek, és teljesen felborul minden. De új célokat ad, és új értelmet az életnek. Egy sokszor rendszer nélküli, de sokkal szebb és teljesebb életet.

Én az első hat hétben is (mint ahogy folyamatosan, de erről később) nagyon sokat tanultam magamról és a világról. Egyrészről rájöttem, hogy bármit megtennék a gyermekemért; hogy bármikor képes vagyok egy mosoly kedvéért hülyét csinálni magamból a bevásárlóközpont közepén; hogy a gyermekemnek az én hangom a legszebb a világon (egyenlőre, amíg nem hall mást :D ); hogy sokszor a spontaneitás jó dolog, és a rendszerek nem is olyan fontosak; és hogy neki én vagyok a legtökéletesebb Anya. De a legfontosabb: Nekem Ő a legtökéletesebb gyermek és ember a világon minden pillanatban! Ezt a szeretetet nem lehet szavakba önteni...